Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Miközben már forog az Angel, és Cannes-ban épp egy új rövidfilmjét mutatják be, Francois Ozon tavalyi filmje, az Utolsó napjaim meglepően erős marketingkampány mellett érkezett meg a magyar mozikba. A téma – egy rákkal diagnosztizált fiú utolsó napjai – durva filmet ígért, és bizonyos felszínes jegyek alapján néhányan tényleg durvának is találhatják. De hiába a homoerotikus vonulat vagy a „bérapaság”, az elbeszélés mégis ugyanabba a langyos zsákutcába fut bele, mint ami minden „haldoklós” filmet fenyeget.
A legnagyobb problémát a zavaros életképekkel felvezetett zavaros önfeladási folyamat jelenti. Ha csak ennyit tudunk mondani arról, hogy miért a biztos halált választja egy fiatalember a bizonytalan kimenetelű kezelés helyett, mint amennyit Ozon, akkor jobb lett volna mindjárt a kész helyzetből indulni. Egy drámai szituáció kihagyva, jönne a következő, a családdal és barátokkal való viszony rendezése. De a felszínen maradunk, néhány percet kapnak a meghatározó kapcsolatok az apával, a nagymamával, a húggal és a szeretővel, a köztes időt pedig naplementék, autózások és zongorahangok töltik ki. A mondanivaló hiánya a film befejezésnek jóindulattal sem tekinthető elvágásával válik teljesen nyilvánvalóvá. Ha másban nem is, a szellemi bátorságnak látszó bátortalanság tekintetében mutatkozik hasonlóság a másik botrányhősként beállított európai filmes vezércsillag, Michael Haneke Rejtélyével. Ahogy Haneke egy nem létező problémát támasztva vizsgálja szereplőit a laboratóriumban, úgy menekül Ozon a melodrámába a valódi kérdések elől. Egyik megoldás sem kielégítő.
A főszereplő Romain (Melvil Poupaud) az utolsó pillanatban szembenézne saját életével, de nem lát, és főleg nem ért meg semmit. Ha ő ilyen, amilyennek Ozon láttatja, akkor nincs is mit megértenie: nincs bűn, nincs szerelem, nincsenek ambíciók, mintha ezt az embert semmi sem fűzte volna az élethez. A múlt is pusztán fájó vagy kedves emlékképként, de sohasem a sorsát örökre meghatározó történésként válik hangsúlyossá.
Lenne pedig mit mondani a lét és nemlét közötti helyzetről, hiszen mennyire beszédesek már a különböző nyelvű filmcímfordítások is: A hátralévő idő, Amikor el kell menni, Utolsó napjaim. De lehetőségeiből ez a film szinte semmit nem tud valóra váltani. Poupaud, akit a Válás francia módra című bűn rossz kotyvalékból vagy Eric Rohmer fájdalmas, mégis felszabadító Nyári meséjéből ismerhetünk, dramaturgiai támogatás híján magára marad, és nincsenek meg a színészi eszközei ahhoz, hogy a szinte semmiből várat építsen. A kudarcért Ozonnak kell vállalnia a felelősséget, de ez nem jelenti azt, hogy a remek 5x2 vagy a Hitchcockot közelítő Swimming Pool, valamint a Homok alatt után máris le kellene írnunk. Rohmer hetvenöt éves volt, amikor a Nyári mesét rendezte, Ozon jövőre lesz negyven. Előtte az élet.
