Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Valószínűleg a szakma, de ami fontosabb, a közönség sem sokáig emlékezik majd Ludwig van Beethoven IX. szimfóniájának Markó Iván és Keveházi Gábor által színpadra álmodott verziójára. Az Emberi Himnusz című balettelőadás bemutatóját május nyolcadikán tartották a Művészetek Palotájában lévő Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A halhatatlan zeneművek között is az első sorba kívánkozó szimfónia táncos „átirata” az alkotók és a megrendelő Művészetek Palotája szándéka szerint a művészetek találkozása és Magyarország európai integrációja előtt tiszteleg, egyszersmind megfogalmazza a darabnak otthont adó kulturális intézmény szellemiségét is. Markó és Keveházi a zeneműben az ember és a természeti elemek kapcsolatát látja, ily módon monumentalista felfogásban viszik színre a föld, a tűz, a víz és a levegő fogalomkörébe tartozó érzés- és gondolati világot. A zeneművet a Danubia Szimfonikus Zenekar játssza Héja Domonkos vezényletével.
Az első tételben feleszmél az ember, elkezdődik az élet, és egyre mélyebbre sodródva a zenében és a képletes létben, a küzdelem válik a darab fő motívumává. Míg itt sokszor úgy tűnik, hogy túlmozogja a színpad a zenekari árkot, a második, „tüzes” tételben éppen ellenkezőleg, gyakran vérszegénynek hat a koreográfia a szimfónia nagyívű dallamvilágához képest. A páros etűdök emelései sem úgy hatnak, mint ahogy a műsorfüzet ígéri a „pirosba öltözött figurák lángnyelvként való magasba törését”. A „dionüszoszi öröm” és „bacchanália” voltaképpen egy táncshow keretein belül talál magának utat a közönséghez.
A harmadik tétel a vízé, amely a lassan tovacsordogáló emberi létezést, az emlékezet ólmosan sodró erejét szimbolizálja. Élete végéről tekint vissza egy tolószéken érkező asszony párjával, akit Keveházi alakít. Az emlékek először a gyerekkorba vezetnek, a kamaszkor után a könnyed fiatalkori, majd a szenvedélyes, érett szerelem következik. Az utóbbi duett kiemelkedő része a táncprodukciónak, valódi érzelmeket megmutatva talán egyedüliként ragadja magával a közönséget.
Az est csúcspontja a negyedik tétel, a közösségi létnek szóló Örömóda, amelyben egyszersmind a zenemű és a koreográfia monumentalitása kiteljesedik. Mindezt Kovács Annamária, Wiedemann Bernadett, Fekete Attila és Kovács István énekhangja ékesíti, valamint a Nemzeti Énekkar teszi kerek egésszé. A levegő címre keresztelt tételt az alkotók az emberi szabadságvágy és összetartozás ünnepének szánják. A Magyar Nemzeti Balett és a Magyar Fesztivál Balett táncosain kívül 14 balettnövendék vesz részt a revüszerű kavalkádban. A darab kicsengése egyértelműen az ember közös értékek – mint család, dicsőség, küzdelem, szépség – általi felemelkedésére utal; az üzenet formális megjelenítése végső soron hűen követi a himnikus stilisztikai követelményeket, a mélyebb gondolatiság azonban alapvetően hiányzik a színpadról. A darab megtekintése után egy kellemesen langyos esztétikai és kiváló zenei élmény emlékével távozhat a néző, az igazi ünneplés azonban elmarad.
