Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Woody Allen az elég gyatrára sikerült Melinda és Melinda után visszatért az elmúlt 10-15 év termése alapján nyerőnek tekinthető formulához: nem magáról írt filmet, nem írta magát főszerepbe és – mint tette azt legutóbb Will Ferrellel – mást sem kényszerített rá, hogy eljátssza Woody Allent. El bírt szakadni szeretett New Yorkjától is, és szerzett végre pénzt egy első ligás színészre (Nola Rice szerepében Scarlett Johanssonra) – egyszóval megemberelte magát.
Ha ehhez hozzávesszük még, hogy a Match Point forgatókönyve idén Oscar-jelölést is kapott, egyenesen egy újabb A világ második legjobb gitárosát várhattunk a mestertől. Utólag már tudjuk, hiába, és azt is, hogy furcsa módon éppen a forgatókönyv miatt.
A film szimbolikájában még megvan minden, ami egy ilyen félnehézsúlyú kamaradarabhoz kell. Egyszerű és hatásos kezdés: két totális kívülálló landol gyakorlatilag pusztán a szerencsének köszönhetően a földi halandó által megközelíthetetlennek tűnő londoni high society kellős közepén. Úgy is mondhatnánk, hőseink meccslabdát kapnak az élettől. Chris Wilton (Jonathan Rhys-Meyers) teniszoktatóként keveredik a milliomoscsemete Chloe (Emily Mortimer) ágyába, míg Nola egy bulin ismerkedik össze Chloe bátyjával, Tommal (Matthew Goode). A két jövevény eltérő stratégiát választ: Nola kitart a kevés reménnyel kecsegtető színészi pálya mellett, míg Chris beszáll apuka cégébe. Ahogy az már ilyen körökben lenni szokott, csak az opportunizmus hozza meg eredményét: míg a megváltozni képtelen Nola kikerül a képből, Chris egyre jobban asszimilálódik, amelyet a Chloéval kötött friggyel pecsétel meg. Nola és Chris viszonya azonban a férfi házassága után is megmarad, és megkezdődik Chris kettős élete. Otthon, az aranykalitkában várja felesége, akit nem szeret, vagy nem úgy, ahogy kellene. A hotelszobákban és az olcsó albérletben pedig a szexis és fiatal Nola várja, akibe őrülten szerelmes, és akinek valamiért – ki tudja, miért – mégis jó ez a titkolt kapcsolat. Mondhatnánk, hogy a lélektani előkészítésből sok minden következhet, de nem egy ilyen aszimmetrikus helyzet. Pedig lett volna honnan meríteni a kapcsolat pszichológiájának ábrázolásához: Woody Allen is mindjárt Dosztojevszkijt idézi meg, Chris két labdamenet között még a szakirodalmat is hozzáolvassa a Bűn és bűnhődéshez, Strindberg-kötet nélkül pedig egy lépést sem tesz. Mégis egydimenziós személyiségként jön le a vászonról, egyértelműen karakterének és Nolához fűződő viszonyának átgondolatlansága miatt.
A felszínes Dosztojevszkij-majmolás még egy raszkolnyikovi „rabló”-gyilkosságot is belezagyvál a forgatókönyvbe, azzal a különbséggel, hogy sokáig még azt sem tudhatjuk, kinek kell meghalnia és miért, és a valószínűtlen terv végrehajtása hogyan is sikerült. Tanulság nincs több, mint amennyit már amúgy is tudtunk: minden férfi bandita, minden asszony őrült.
