Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha a nyugati kultúrkör mítosz- és szituációs kincsét kicsit közelebbről megvizsgáljuk, korántsem találjuk azt a hihetetlen sokszínűséget és változatosságot, amelyre előzetesen számíthatnánk. Hollywood kezében azonban még ez a mérsékelt kreativitásról árulkodó panelegyüttes is váratlan egyszerűsítésen megy keresztül. Ennek eredményeképpen alig néhány nagyobb típus marad a sematikus gondolkodásra való képesség alapján kontraszelektált forgatókönyvírói had számára választásként. Tekintsünk el a tinédzser- és „szépkorú” karakterektől és vegyünk egy középkorú férfit. Innen két leágazás van: az egyik verzió, amikor egy, a meglévőnél kevésbé öregecske nő miatt kési le emberünk a kitálalt és már hűlőfélben lévő vacsorát, illetve a másik, amikor azért, hogy a világot megmentse. A világot-megmentős filmek a látszólagosnál is homogénebb csoportot alkotnak, amelyben az egyetlen eldöntendő kérdés csak az, hogy köpenyes-maszkos, vagy inkább sísapkás-terepszínű lények alkalmasabbak-e a nemes feladatra.
Amikor a kettő motívum összeér, az a Mission: Impossible. A főszerepet játszó Tom Cruise-zal lassan egybeolvadó karakter, Ethan Hunt valójában egy szuperhős, csak ezt mindig elfelejtjük, mert nincsen színes lebernyege. Pedig nyugodtan odaképzelhetnénk, hiszen ő egy koszos ablaküvegen egy filctollal levezeti a relativitáselméletet, négy nyelven rohan végig a városon, végrehajt egy bázisugrást és egy újraélesztést, majd fél kézzel lever egy komplett „IMF”-központot, nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Ethan szuperhős, és mint ilyen, ugye, önmagában legyőzhetetlen. Marad tehát a cherchez la femme megközelítés, azaz a túszul ejtett és leragasztott szájú kedves csalétekként való felhasználása. Ez a felállás lehetőséget nyújt a gavallérjellem kibontására – engem vigyetek, a nőt meg eresszétek! – és a „szuperhős is ember” gondolat szájbarágására. Másrészt egy kémfilmtől azért nem csak romantikát, de akciót, cselszövevényt és high-tech kütyüket is várunk. Az elvárások között azonban sajnos átváltás van: a szűkös időkorlátok között csak jelentős tömörítésekkel oldható meg, hogy legalább négy világvárost romboljanak porig és öt magánhadsereget tegyenek ártalmatlanná. A nagyvonalúságnak pedig az így tökéletesen inkoherenssé és követhetetlenné váló forgatókönyv issza meg a levét.
Nem mintha ez bárkit is érdekelne: ezt a sorozatot Tom Cruise találta ki Tom Cruise-nak, azért, hogy lássuk mekkora akcióhős is ez a Tom Cruise. A tökéletesen csereszabatos aktuális női főszereplő (Michelle Monaghan) jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy ötödikként sikerült felkerülnie a stáblistára (és nem azért, mert M-el kezdődik a neve). Ennél nagyobb baj, ha nincs egy olyan rendező, akinek saját kiforrott stílusa van, a nézőnek így esélye sincsen a több mint kétórás hang- és fényorgia után a dolbyberendezés kikapcsolását követő csendben bármilyen sajátos jegyet is felidézni, amely megkülönbözteti a darabot a többi ezer idétlen akciófilmtől. A részben a forgatókönyvet is jegyző J. J. Abramsszel ez a helyzet, így az MI3 csak halvány utánlövése lehet a John Woo-féle karakteres második résznek. És még a Metallica sincs ott, hogy egy kanyon tetején feltegye az i-re a pontot.
