Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amióta ismét a rádióbarát gitárzenék jelentik a legkelendőbb árucikket a poppiacon, megszaporodtak a hogyan váltunk sztárokká és/vagy emberi roncsokká és/vagy koporsótöltelékké mottójú dokumentum- és fikciós filmek. Ezek alapvetően ugyanarra a srófra járnak, felváltva mutogatnak életképeket, koncertbevágásokat és jeleneteket a tagokkal, és visszaemlékezéseket a környezetükben élőktől. A tavalyi Titanic Filmfesztiválon ilyen film volt az önpusztítást középpontba állító Ezt kapd ki!, az idein elsőre ilyennek tűnik a Fejtestvérek. Ha maga a formátum nem is ad nagy teret a kibontakozásra, kedvező esetben a vibráló egyéniségű főszereplők leköthetik a néző figyelmét. Keith Fulton és Louis Pepe nem is adta alább egy sziámi ikerpárnál, ami lássuk be, bizarr választás egy a színpad mögötti életet bemutató doksihoz. Vagy legalábbis az lenne, ha nem áldokumentumfilmről lenne szó.
A regény alapján írt forgatókönyv szerint a sziámi rocksztárok sem viselkednek másként, mint szingli társaik, a beszámoló tanúsága szerint ugyanúgy üvegből isszák a vodkát, ugyanúgy az orrukkal szippantják a kokaint és ugyanúgy a nyelvük alatt hordják az LSD-bélyeget (csak a szex bonyolultabb egy kicsit, de megoldják). A személyiség széthullása az objektív okokból eleve instabilabb ikreknél természetesen gyorsabb lefolyású, amit egy álcázott játékfilmes töredékből „átvett”, Radírfej-borultságú inzertekkel érzékeltetni is próbáltak a filmkészítők. A játékfilmes jegyek amúgy is meghatározóak: a „jelenben” megszólaltatott akkori szereplők teátrálisan hallgatnak, mélyen néznek a lencsébe, vagy ha beszélnek, azt olyan ízzel teszik, mintha most adták volna a szájukba a szavakat. A karakterek is elég életszerűtlenek: a papírmasé figurák között megtaláljuk a szivarozó impresszáriót, a végzet asszonyát és egy kamionos modorú tiszttartót, aki annyira olyan, mint Begbie a Trainspottingból, hogy le sem hazudhatná, hogy nyúlta a figurát. Mindezt tetézi, hogy erősen fejnehéz a film, a hosszas kidolgozás után a valóban drámai eseményekre csak néhány perc jut, az ikrek tragikus halálát, vagy – az ilyenkor szokásos és megnyugtató – lezárást jelentő értékelő visszatekintést érthetetlen módon szinte teljesen eltussolják. Ami marad így ebből a teljesen hagyományosnak látszó, mégis furcsa darabból, az néhány elkapott pillanat, amikor az ikrek Mick Jagger módjára maguk is az élet császáraivá válnak, feledve, hogy milyen kegyetlen sorsot mért rájuk a gondviselés.
