Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A belső ember eddig az év legjobban összerakott filmje, mozit ilyen kiérlelt stílussal mostanában nem gördített le magáról a hollywoodi futószalag. Látszólag milyen egyszerű pedig a recept: vegyél néhány olyan színészt, akikkel korábban már összejöttek a dolgok, egy jó forgatókönyvet, amelynek egy képzett rendező már von Haus aus képes vizuális karaktert adni. De ez a gyakorlatban ritkán sikerül, tudjuk persze miért. Hiányzik a filmkészítőkből a nézőkkel és a szakmájukkal szembeni tisztelet, a munkájukra csak mint pénzkereseti lehetőségre tekintenek. Ha valakit, akkor Spike Lee-t nem lehet ilyen filmipari zsoldosnak tekinteni: mindig tudta, hogy mit akar mondani, az esetek többségében még azt is, hogyan. De az, hogy legújabb rendezésével, A belső emberrel – ezzel a furcsa bankrablástörténettel – végre el tudott emelkedni saját életművétől, még számára is új távlatokat nyitott. Kellettek persze ehhez a régi társak is: Denzel Washington, aki A játék ördöge után ezúttal a rács vidámabbik oldalára került vagy Christopher Plummer (Washington játszótársa a Malcolm X-ből), aki a Sziriána után mára a szívtelen, pénzéhes gazember szinonimájává vált. Ehhez jön még a sztárügyvéd mellékszerepében egy csúcsformában lévő Jodie Foster, akinek a hosszú vesszőfutás után végre rendes göncöket is engedélyeztek a jelmeztervezők.
A sztorin sem spóroltak Lee-ék: bár van direkt utalás az egyik nagy bankrablós-túszejtős klasszikusra, a Kánikulai délutánra (Dog day afternoon), Al Pacino Sonnyjával szemben Dalton Russell (Clive Owen) nem pillanatnyi elmezavar következtében találja magát egy bankfiók sarkába szorítva – ahogy azt a nyomozó idővel fel is ismeri: maga választotta a sarkot. Ezúttal senkinek nem kell maratont vívnia életre-halálra a nácik keze által bemocskolt tartalmú széfkazetta miatt, de így is van elég fordulat, köztük persze – elsősorban a poloskákkal és álfalakkal kapcsolatos – butaságok. De nem a tökéletes cselekmény, inkább a tökéletes bűntény stílusa miatt fogják újra és újra nézni ezt a filmet: a gegek, az egyen-zsákruhák, az Enver Hodzsa emlékpizzák és a „zsírkaraj” zene miatt, ami a Jackie Brownnal hozza közös nevezőre a filmet. A rendezői teljesítményt összefogottság és remek kompozíciós érzék koronázza, aminek nyoma sem volt mondjuk A sorozatgyilkos nyarában (Summer of Sam).
Már az Edward Norton remek játékával megspékelt Az utolsó éjjel (25th hour) is jelezte, hogy lelazulva a feketék egyenjogúságának témájáról, a kosárlabdáról, a népét tönkretevő crackről, a számítógépes játékokról és a bandaháborúkról Spike Lee egyetemes érvényességű mondanivalót is képes filmbe önteni. A belső emberrel pedig végre eljuthat azokhoz a nézőkhöz is, akiknek már rég a kedvenceik között kellene emlegetniük.
