Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az olaszok, mint a legtöbb mediterrán nép, igencsak édesszájúak, nyilván ennek meg a taljánok kifinomult cukrászművészetének köszönhetjük a sok finom itáliai édességet. A marcipántól a fagylalton át a tortáig asztalunk számtalan csemegéje olasz ősökre vezethető vissza. Az olasz ízlés – már az éghajlat miatt is – a krémes, zsiradékban gazdag tészták helyett a szikárabb édességeket kedveli. Receptjeiben szívesen használ olajos magvakat, aszalt és cukrozott gyümölcsöket, gesztenyét, mézet, fügét, narancsot, citromot és Itália egyes vidékein kukoricalisztet is. A legnépszerűbb és legolcsóbb tésztaféle, amellyel szinte egész Olaszországban találkozhatunk, a crostata, azaz a rácsos tészta. Könnyű, finom és olyan gyorsan elkészíthető, hogy a háziasszonyok még a váratlan vendégeket is meglephetik vele. Vegyünk 7 deka vajat vagy margarint, 15 deka lisztet, 5 deka cukrot, két tojás sárgáját és gyúrjuk össze tésztává. Egy kanál sütőport is tegyünk bele és ízlés szerint sót is. A tésztát hagyjuk fél óráig pihenni, majd a felét nyújtsuk ki és tegyük kivajazott, kilisztezett tepsibe. Erre a tésztarétegre kerül a töltelék: a hagyományos crostatát meggylekvárral töltik, de másfajtát is használhatunk. A tészta másik felét ugyancsak kinyújtjuk, majd ujjnyi vastagságú csíkokra vágjuk, és ezeket rácsszerűen a töltelékre fektetjük. Sütőben, mérsékelt lángon kell kisütni.
A genovai kenyérrel a gyönyörű fekvésű kikötővárosban ismerkedtem meg. Az ötszáz méter magas dombokról, amelyek úgy szegélyezik Genovát, mint a budai hegyek a magyar fővárost, Európa egyik legszebb panorámája tárul ki a tekintet előtt. Kellemes cukrászdák és eszpresszók csábítgatják az embereket, miközben a város és a tenger csodálatos látványában gyönyörködnek. Délutánonként ezekben gyűlnek össze az idősebb korosztály hölgytagjai, hogy kávé, kakaó, tea, fagylalt és cukrászsütemények mellett tárgyalják meg „a napi szenzációkat”. Egy ilyen cukrászdába ültem be egy kellemes márciusi nap délutánján, miután megszemléltem Kolumbusz (állítólagos) házát, Andrea Doria palotáját és Paganini hegedűgyűjteményét. Édességre vágytam és egy kis étvágyam is támadt, így a cukrászné tanácsára genovai kenyeret rendeltem a kávémhoz, és nem is bántam meg, mert mindkét célnak megfelelt. Azon nyomban elkértem a receptjét is, amely szerint négy személyre 10 deka liszt, 12 deka porcukor, 10 deka vaj, 4 tojás, továbbá rum, vanília és citromlé szükséges az elkészítéséhez. Az pedig úgy történik, hogy egy nagyobb edényben kis lángon vizet tesznek fel egy jénai tálban, beleütik a tojásokat, hozzáadják a cukrot, és miközben langyosodik, habverővel lassan felverik. Mikor körülbelül térfogatának duplájára nő, leveszik a lángról és tovább verik a habverővel, amíg teljesen ki nem hűl. Ekkor fokozatosan hozzákeverik a lisztet is, amelybe előzetesen beletették a citromlevet és a vaníliát. Közben a vajat kissé megpuhítják – anélkül, hogy megolvasztanák – és hozzáadják a rumot. A rumos vajat ezután a lisztes-tojásos masszához adják, és fakanállal addig dolgozzák, amíg egységes tésztává nem áll össze. A tésztát kivajazott, meglisztezett formába teszik és 30-40 perc alatt mérsékelt lángon megsütik. A genovai kenyeret apró, kerek formákban is szokták sütni.
Szerte Itáliában közkedvelt az a kalácsféleség, amelyet valamely titokzatos okból spanyol kenyérnek neveznek. Ennek elkészítését Vernazzában, a Cinque Terre (Öt föld, azaz öt kis falu egymás mellett) egyik kis falujában tanultam egy nyolcvanhét éves olasz hölgytől. Húsvét előtt laktam a házában, így tanúja lehettem, hogyan készül az ünnepekre. Gyerekei, unokái és dédunokái számára sütött-főzött, akik csoportokban érkeztek a húsvét előestéjén, hogy ősi olasz szokás szerint együtt ünnepeljenek. „Lássa, Signore, ezért érdemes sütni-főzni és sokáig élni” – mondta húsvét vasárnapján, amikor lelkes moraj fogadta a sonkás báránysültet, amely egy gyönyörű fajansztálban került az asztalra. Ebben a rövid, mosolygós mondatban tulajdonképpen benne volt az olasz életfilozófia lényege. A bölcs hölgy a spanyol kenyeret – amelynek valójában Milánó az „őshazája” és hasonlít a mi kuglófunkra – délután, az uzsonnához szolgálta fel.
