Az alliteráció – a pécsi Pócs Péter plakátjai – az egyetlen szabályosság ebben a lassan több mint harmincéves életműben. A baranyai városban 1950-ben született alkotó a helyi képzőművészeti gimnázium elvégzése után a korai hetvenes években kezdett alkalmazott grafikusként dolgozni. Konecsni György és több, általa tisztelt lengyel mester munkásságát követte akkoriban, amikor még a plakátműfaj igazi művészetnek számított. Olyannak, amely a kádári egyenszürkeséget és gondolkozásbeli tompultságot próbálta – némi ellenállásízzel is – oszlatni. Így tehát kicsit önkéntelen módon, de úgy alakult, hogy a filmek, színdarabok, hanglemezek hirdetésén túl az esztétikai fejlesztés, a látásmód-közvetítés is a feladata lett a szakmának. Absztraháló, tömörítő szándékkal készítették a legmenőbb művészek a kommersznél jóval fejlettebb ízlésű, nagyon egyedi és magyaros plakátokat, amelyek aztán nemcsak az utcán végezték leázva vagy leragasztva, hanem becses értékként a gyűjtők otthonaiban is.
Ez az idilli állapot ma már a múlté: nemzetközi irányítású, kreatív csapatok kiagyalta, egyenmosolygós óriásfényképek néznek ránk a házfalakról, csak esetenként felcsillantva a humort, a szokatlan képi és gondolati fricskát. (Egyébként az átlag- – szerintük nem is túl agyas – polgárra bazíroznak a reklámszakemberek, hiszen minden furcsaság vevőket riaszthat el.) Pócs Péter helye mára tehát nagyon is kétséges lett, hiszen ő sok munkát fektet sokatmondó képeibe. Művei nem a lefényképezett cicababák photoshopolt formáiról szólnak, nem is a nemzetközi trendek magyarországi változatai, hanem önálló képzőművészeti alkotások. Munkáinak alapja mára nem a kezdeti, grafikus vénával készített rajz, hanem a sóliszt gyurmából készített figurák és alakzatok lefotografálása, montírozása, mindez izgalmas mondanivalóba ágyazva vagy általuk éppen kifejezve. A Budapest Galériában most látható Plakátmánia című kiállításának legtöbb darabja is ilyen: a mustra 1986-tól napjainkig öleli fel ténykedését. Mindenféle téma érdekli: az ismert, belvárosi sajtkereskedést reklámozó egér-, kutya-, macska-„képmások” mellett foglalkozik politikai, színházi, képzőművészeti eseményekkel. Számos munkáján az óriási szemek, dülledő tekintetek erős felütést adnak mondandójához. Amúgy sem finnyás, ha szólni akar valamely hangsúlyos témáról, például 1956 emlékét nemcsak most, az 50. évfordulóra készítette el rozsdás fogaskerekek közt őrlődő vörös csillag alakjában, hanem már a rendszerváltáskor, 1989-ben is. Akkor egy ötágú csillag alakú nyers-véres húscafatra kattan rá a szétrozsdált egérfogó.
1989-ben készített összefogott kezekből MDF- és SZDSZ-plakátokat is. Ezeken mindig játszik a humor, a fanyar önirónia és a könnyedség. Vannak izgalmas színházi hirdetései is: a Jézus Krisztus szupersztár magyarított változatánál a töviskorona vörös rózsát hajt ki. Általában minden munkájára jellemző a túlzás: Fejes Endre Rozsdatemetőjét sokszorosan kitátott szájból álló fejjel érzékeltette. Ez az attitűd látható azon a keserű képén is, amely a magyar jövőt vetíti elénk 2096-ig: kitátott üvöltő (?) száj látható, az egyik bal felső fogon a fordított Szent Korona feszül.
Szeret csapatban gondolkodni és dolgozni: fiatalkorában lengyel és magyar barátaival megalakította a DOPP Csoportot, majd 1991-ben saját Posterv Grafikai Stúdióját. A kiállítás sokaknak a fiatalságát hozhatja vissza a hajdani utcaképekre emlékezve, az ifjabbaknak pedig felvillanthat egy másfajta hirdetési kultúrát. Lehetséges, hogy ez csak egy szép búcsú egy másik, komótosabb világ rekvizitumaitól, amelyek mára már nem találnák helyüket a plázavilág követelményei között. Ott, ahol nem a gondolattal való kitűnés, a szellemiség, hanem az eladhatóságért mindent feláldozó, azonnal a pénztárcára ható direktség a lényeg. Pócs Péter mindenesetre még küzd.
Szász Judit