Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Wim Wenders már megmondta az Erőszak végében: a műholdakkal az utolsó centiig lefedett földfelszínen mindenki ellenőrizhetővé válik, a hatalom keze mindenhová elér. Azóta, a kilencvenes évek második fele óta továbbfejlődött a technológia, és a haditechnika mai állása szerint annyival állunk jobban, hogy a mikromenedzsment módszereket már makroszinten is alkalmazhatják. Ha alkalmazhatják, alkalmazzák is: ha ellenség vagy, éljél a világ bármely tájékán, az égből joystick-vezérléssel jön a halál. Azokban a globális játszmákban, amelyekben ilyen eszközök is rendelkezésre állnak, a közkatonák jelentősége végképp leértékelődik. Túlkínálat van belőlük, bármikor behelyettesíthetőek, eldobható hősök.
Az Oscar-díjas forgatókönyvíró, Stephen Gaghan Sziriana című második rendezése ezeknek az eldobható hősöknek a világába vezet be bennünket, de nem mond le a big picture megmutatásáról sem. A gyors egymásutánban két politikai thrillerrel is jelentkező George Clooney (a másik a Good night, and goog luck.) és a szokásos Ocean-bagázs – köztük Matt Damon és Steven Soderbergh – a Sziriana esetében a témától elvárhatóan komoly hangsúlyt helyezett a forgatókönyv kidolgozására, legalábbis ami a számos cselekményszál párhuzamos bonyolítását illeti. A körítés, a jellegtelen zene, a látvány és az operatőri munka ugyanakkor nem ad önálló identitást a darabnak. A figyelem elterelésére alkalmas apróságok hiányában pedig jó néhányszor leül a film, ingadozik a feszültség. Összességében azonban sikerül elsasszéznia a zsáner tradicionális veszélyforrásai, a hatalomellenes közhelyek Szküllája, és a gyermekek jelenlétéből inherensen fakadó, melodramatikus lehetőségek Kharübdisze között. Ennyiben a Sziriana feltétlenül jobban sikerült a hasonló hangütésű, Golden Globe-vetélytárs Elszánt diplomatánál.
A finálé pedig többet mond minden tudományos elemzésnél: a hadműveleti teremben „államérdekből” gyilkosságra készülő CIA-tisztek nem merik valódi nevükön nevezni a dolgokat, de nem nevezi nevén a dolgokat a pelyhedző állú fiút a halálba küldő, iszlám hitoktatónak álcázott terrorista sem. Az olajforrásokért mindenki harcban áll mindenki ellen, és a nagy játékosok nem válogatnak az eszközökben: mindenkit kihasználnak, telebeszélik a jóhiszemű áldozati bárányok fejét. Így lesz az egyszerű közkatonákból öngyilkos merénylő: a titkos ügynökből, akit lehetetlen küldetésbe küldenek, majd szemrebbenés nélkül beáldoznak, az üzleti tanácsadóból, aki gyermeke után időlegesen a realitásérzékét is elveszíti, a pakisztáni bevándorló fiából, akinek nincs más kitörési esélye, mint az iszlám iskola és az önkéntes halál. Valójában mindenkit használ a rendszer, van akit még halála után is. És a többség még abba az illúzióba sem kapaszkodhat, hogy a mártíromság, a tanúságtétel szerencsétlen végzete.
