Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tudják-e, hogy mi a közös Nyilasi Tiborban, Csoóri Sándorban, Eszenyi Enikőben, Herényi Károlyban és Juszt Lászlóban? Sportoló, költő, színész, politikus, újságíró – nem könnyű, ugye, nem is megy. De tudják-e, hogy mi a közös egy város polgármesterében, a helyi bank elnökében, a helyi papban, főügyészben és főmérnökben? Ez már egyszerűbb lehet egy fokkal: más és más beosztásban, de valamennyien a helyi elithez tartoznak, vagy egy letűnt kor zsargonjában: az uralkodó osztályhoz. Szegről végről valamennyien rokonok, tartják egymásért a hátukat, együtt vannak egy-két dologban. Ez az, ami a focistát, a művészt és a politikust összeköti ma is, ahogy a kilencvenes évek közepén a Princz-féle Postabank VIP-listáján együtt szerepelt több száz társával Nyilasi, Csoóri és a többiek, vagy bármilyen másik történelmi korban. Ha valamilyen területen kiváló vagyok – ez persze lehet az opportunizmus és az önmenedzselés is –, különleges elbánást érdemlek az élet más területein is: exkluzív betéti feltételeket, gáláns támogatásokat – mert megérdemlem. Ha a sors belesodort valami magas állásba, az jelzés a gondviseléstől: nekem tennivalóm van itt, tennem kell szűkebb és tágabb rokonságomért, apám bányájáért, anyósom villájáért, egy komplett légügyi dinasztiáért és főleg saját kényelmemért.
(Lásd Postabank: személyes rokonszenv és a magas hivatal mellé közös üzleteket is indítunk, megannyi monumentális – „sertéstenyésztő” – projektet. Tőlem kapsz hitelt a magánbizniszeidre, cserébe te saját emberi hitelességeddel legitimálsz engem, szerepelsz a reklámjaimban, mulatsz a partijaimon.)
Ezt az örök emberi viszonyrendszert, vagy ennek egy sajátos magyaros megvalósulását mutatja meg Szabó István rendező legújabb filmje, a Rokonok, semmi többet. De a Móricz-regény ennél lényegesen többről szól. Abból a pszichológiai labirintusból ugyanis, amelyben a hirtelen a városi főügyész magas polcára tett Kopjáss István (Csányi Sándor) megszédül és többé nem talál ki, ízelítőt sem kapunk. Csányi filmes karrierje egy merő tévedés, ezt itt is bizonyítja: mély lelki vívódásból minden átmenet nélkül esik át dühös cselekvésbe, hősszerelmesből gyermekeit óvó családapába. Csupa szélsőség, álarcok sora, amely mögött nem rajzolódik ki az ember portréja, aki mégiscsak ugyanaz marad minden helyzetben, aki megszenvedi hogy bekerült „közéjük”. A külsőségek dominálják a Szabó-féle Rokonokat, és ha nem olvastuk volna a regényt, soha nem jönnénk rá, miért is szükségszerű, hogy Kopjáss pisztolygolyóval a testében végezze. Még azt is hihetnénk: azért, mert megérdemelte.
