Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
– Új dokumentumfilmjének címe: Előttem az élet. Ez mutat valamilyen párhuzamot Émile Ajar azonos című könyvével?
– Mindenképpen, hiszen a film, hasonlóan a könyvhöz, a gyerekek szemszögéből mutatja be a Pető Intézet világát. Különböző korosztályú – háromtól harmincas éveiben járó – gyerekeket, fiatalokat kísértem figyelemmel nyolc hónapon keresztül, tulajdonképpen ők ihlették a címet is.
– Korábbi filmjeiben, például a Córeszben is hangsúlyt kapott az identitás. A fogyatékkel élők is külön identitással rendelkeznek?
– Azt gondolom, az identitástudat onnan jön, ahonnan hiányzik valami. A hiány pótlására irányuló érzés. Legyen ez megfoghatatlan, tradicionális etnikai elv, de lehet valamilyen fizikai fogyatékosság is. Vagyis a hiány identitást szül. Mielőtt nekiláttam a filmnek, két hónapig rendszeresen jártam a Pető Intézet két épületébe, a Kútvölgyi útra és a Villányi útra. Először azzal a szorongással mentem oda, hogyan tudok majd alkalmazkodni, ha majd egy más világgal találkozom. De aztán rájöttem, hogy ez nem egy más, hanem egy másik világ. Azt hittem, a fizikai fogyatékosság látványa megrázó lesz, és sajnálatot szül bennem. Tévedtem. A második perc után azt láttam, nincs ok félelemre, hiszen nincs különbség, van aki egy lépést esetleg nehezebben, hosszabb idő alatt tesz meg, mint más, a lényeg, hogy megteszi. Az eredmény ugyanaz, mint bárki másnál, csak a hogyanja és az ideje különbözik. Az együtt töltött hónapok alatt azzal szembesültem, hogy ezek a gyerekek hihetetlen kitartással, hozzáállással és értékrenddel rendelkeznek. Többek, mint mi, nyitottabbak, optimistábbak, és ők tudják igazán, mi az élet értelme. A velük való találkozás után, ha valami problémám vagy bajom volt, akkor eszembe jutott őszinteségük, örömük, életszemléletük és azon nyomban feltettem a kérdést magamnak: akkor mi is az én bajom? Hiszen nekik aztán többszörösen meg kell küzdeniük a mindennapokért és az integrációért, amely szóval egyébként nem értek egyet. Miért nekik kell integrálódni? Miért nem mi, a társadalom tekinti őket teljes, egyenrangú embereknek? Szégyennek tartom, hogy nekik kell küzdeniük az úgynevezett befogadásért.
– Hogyan jött a film ötlete?
– Tulajdonképpen felkérésre készítettem el a filmet, Erdei Tamásé, a MKB Bank Rt. vezérigazgatójáé volt az ötlet, hogy készüljön film a Pető Intézetről. Megkereste Kovács Gábor producert, aki pedig engem kért fel rendezőnek. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer egy olyan „nem szerzői” filmet készíthetek, amely ráadásul gyökeresen megváltoztatja az életemet.
– Harcosabbá tesz egy ilyen film?
– Igen. Én alapvetően szociálisan érzékeny és empatikus embernek tartom magam, mégsem gondoltam, hogy egy ilyen film így megváltoztathat. Elképesztően egoistának tartom a mostani társadalmat, és biztos, hogy én is oda tartoztam az összes empátiámmal együtt. Lehet, hogy ez klisé, de arra döbbentem rá, hogy azért olyan boldogtalanok az emberek, mert csak magukra gondolnak. Nem is tudják, hogy vannak körülöttünk olyanok, akiknek mindennap meg kell küzdeniük egy-egy mozdulatért – ami nekünk oly természetes – és mégis erősebbek, optimistábbak és bölcsebbek, mint mi, az úgynevezett egészségesek. Remélem, hogy akik megnézik a filmet nem csak a Pető-módszert ismerik majd meg. Hiszen nem sajnálkozni kell, hanem csak odafigyelni másokra. Ilyen egyszerű.
– Tulajdonképpen mi a Pető-módszer lényege?
– Egy tanulási folyamattal rögzítik azokat a mindennapi mozdulatokat, mozdulatsorokat, amelyek nekünk természetesek: a felállástól egy tárgy megfogásáig. Ez egy módszer, de én sokkal inkább Pető András szellemiségét látom benne. A konduktorok nem fogják a gyerekeket, hanem csak a kisujjukkal érintik meg a karjukat, lábukat vagy hátukat, a nehezen mozgó testrészt – ez azt jelenti: itt vagyok vigyázok rád, segítek, de a lépést, a mozdulatot neked kell megtenni! Semmiféle erőltetés, erőszak nincs, sírás viszont igen, de az a küzdelemé. És talán ami a legfontosabb, hogy bár vannak mozdulatok, amelyekért hónapokat küzdenek, a „soha ne add fel” tudat beléjük ivódik. Van egy anekdota Pető Andrásról – én Popper Pétertől hallottam –, hogy amikor Márai Sándoron eluralkodott a depresszió, és úgy döntött, soha többet nem ír, kollégái elküldték hozzá Pető Andrást. Bár személyesen nem ismerték egymást, Pető mégis elment az író lakására. Márai feküdt az ágyon mozdulatlanul, és kijelentette, hogy csak akkor hajlandó felkelni és újra írni, ha az Isten leküldi egyik őrangyalát és az személyesen megkéri rá. Erre Pető, aki szépen megtermett ember volt, elbődült Márai ágya mellett: „Sándor, az angyal itt áll maga mellett.” Erre Márai azonnal felkelt és újra dolgozni kezdett.
– Mi volt a film koncepciója?
– Elsősorban fontosnak tartottam, hogy ne a sajnálatra apelláljon. Ezek a gyerekek ugyanis csak figyelmet és minimális empátiát kérnek. A másik elképzelés az volt, hogy a gyerekek szemszögéből ismerjük meg a módszert: ők hogyan látják a saját fejlődésüket, életüket, a módszeren keresztül a céljaikat. Végül két verzió készült el a filmből: az egyik kimondottan az intézet számára, ez a gyerekek történetein kívül az itt tanuló külföldi konduktorokat is bemutatja, a másik pedig a rendezői változat, amely rövidebb az előbb említettnél, és a gyerekek sorsát követi.
– Milyen további filmtervei vannak? Gondolkozott azon, hogy esetleg ezen a vonalon menjen tovább?
– Igen, szívesen megnézném a gyerekeket tíz év múlva. Hajt a kíváncsiság, hogy kit igazol a film, vajon megvalósulnak-e az álmaik. Én nagyon remélem, hogy igen. Vannak fikciós filmterveim is, szeretnék játékfilmet készíteni egy szerb kortársam drámája alapján, amely egy fiatal pár történetét meséli el a szebrenicai események idején. De még ezer és ezer tervem van. Ami biztos, hogy tavasszal forgatni kezdhetem a Tarka képzelet művészettörténeti sorozatom következő darabját, amely most Gulácsy Lajos műveit mutatja be, és látható lesz a Gustav Mahler zenéjére készült Urlicht című rövidfilmem a Fehér tenyér kísérőjeként a Művész moziban.
– Azt mondta, megváltoztatta ez a film, érzékenyebben áll majd a kamera mögött is?
– A változás nem az, hogy érzékenyebb lettem, hanem hogy kiegyensúlyozottabb. Egyszerűen gazdagabb lettem a gyerekek által, nagyon sokat kaptam tőlük. Talán egyszer én is tudok adni úgy, ahogy ők, és ez a vászonról is lejön majd...
