Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Rémálom a Citrom utcában. A Közgáz Vizuális Brigád (KVB) a régi harcostársak – a Narancs-főszerkesztő Bojtár B. Endre vagy Hollósi Frigyes – mellett ezúttal Lovasi András Kispál-főnököt és „jelenséget” is csatarendbe állította a Sztornó című új filmjéhez. A helyszín alapvetően Pécs, Lovasi szülőhelye, ami sok egyéb tényező mellett tovább fokozza a bizonytalanságot: vajon nem a farok csóválja-e a kutyát, nem a „sztárhoz” írják-e a filmet? A kép vegyes: lehet, hogy távol áll tőle, és csak öntudatlanul csinálja, de Lovasi már a saját emlékművét építgeti, amikor belemegy, hogy a dialógusokba saját dalszövegsorai keveredjenek, és saját szerzeményeiből válogassanak a betétdalokhoz. Másrészről viszont van a filmnek egy Lovasi nélkül is értelmezhető hangulata és sztorija. Egy kafkai ihletésű összeomlás-történet, amelyben központi szerepet játszik a mai magyar kisember minden fő ellensége: az adóhivatal, a biztosító, az anyós és az idegbeteg kollégák. A KVB-s fiúk és lányok csak ritkán dramatizálják túl a történetet, egy újabb strigula a falra, hogy évről évre képesek stabilan viccesek maradni, alpári poénok nélkül is. A viccek pedig változatosak, épülhetnek például az eva előtti korszak emblémájára, az útnyilvántartásra, és még tanulsággal is szolgálhatnak. Hiszen nem lehetetlen, hogy a rossz szabály a hibás, és nem a balga nép. Hiszen hárommillió adózó csak nem tévedhet.
Más a helyzet persze, ha az ember nem állampolgári kötelességként, hanem önként veti alá magát a kiképzésnek, mondjuk egy debreceni tornaterem mélyén, egy szadista hajlamú tornatanár felügyelete alatt. Persze itt sem az önkéntességgel indult a dolog, Hajdu Szabolcs rendező Fehér tenyerének főszereplőjét is szülei viszik le az első edzésre. De Dongó Miklós (akit Hajdu saját tornászmúlttal rendelkező testvéréről mintázott és vele is játszat el) öntörvényű egyéniség, és az előírt helyett idővel a saját útját járja, mely egy súlyos sérülésen, Kanadán és Debrecenen át vezet Las Vegasba.
A rendező több helyütt elmondta, hogy fontos volt számára ez a történet, és a Filmszemlén a teljesen megérdemelt produceri díj is annak szólt, hogy a stáb nem sajnálta a pénzt, időt és energiát arra, hogy megvalósítsa azt, amit Hajdu elképzelt. De ettől még nem lesz jó egy film, és a Fehér tenyér is inkább a szerenkénti versenyben hozza a formáját az összetett helyett. Ahogy számos darab a magyar filmes újhullám rendezőitől – például Török Ferenc Moszkva tere, vagy épp a KVB-től A kis utazás –, úgy a Fehér tenyér is hitelesen idézi fel a késő Kádár-kor atmoszféráját. De magát a történetet ettől még nem fogjuk tipikusnak vagy akár csak különösebben érdekesnek találni.
A Vadászat angolokra, az első filmes Bagó Bertalan alkotása, az 1830-as évek puskaporos levegőjű korába visz vissza minket. Romantikus történet, minimál szerelmi és egy árnyalatnyival jobban kifejtett politikai bonyodalommal. A historikus körítés rendben van, és a szereplők is hozzák az alapcsomagot. A hangsúly a rossz embernek látszó, de valójában derék Cserhalmi György mellett a két lengyel vendégen, az angol mérnököt játszó Alföldi Róbert-imitátoron (Marcin Kwasny), és a tüdőbajos kinézetű szőke szépségen (Magdalena Gorska) van. Üde színfolt emellett Dörner György a paradigmatikus fülbehúzatós magyar nemes szerepében, aki még némi öniróniát is képes a karakterbe csempészni (díjért kiáltó alakítás). Vannak tehát erényei a darabnak, így annál fájóbb, ami hiányzik a sikerhez: egy jól felépített és az érdeklődést végig fenntartó forgatókönyv. Ehelyett csak egy kiszínezésre váró vázlatot kapunk, amelyben csak részlegesen tudnak kibomlani a császári forradalmár-elhárítás és az állandó megfélemlítésben tartott magyar urak motivációi. Egy ilyen témához Csaplár Vilmos helyett legalább egy Mikszáth Kálmán-szintű mesélőre lett volna szükség.
