Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem legenda a legenda, ha nem készül film az életéről. A közönség kielégítetlen legendaigényét meglovagolva pedig a mozik készülnek is sorozatban, sőt, a mainstream amerikai film sok esetben másról sem szól, mint az amerikai hősök megénekléséről, a szórakoztatóipar csillagainak piedesztálra emeléséről. Láttunk már mozit Muhammad Aliról, Andy Kaufmanról, Larry Flintről, vagy kicsit közelítve a zenei témához, Ray Charlesról és Jim Morrisonról. Ami sokukban közös, hogy karakterük valahogy ellenállt egy kispolgári mítosz megteremtésének. Persze, a tehetség legnyilvánvalóbb jele, hogy más életet él, mint az átlagember. És éppen ezért rajong érte a tömeg. Ezért készül életéből film is (a kispolgár csak ritkán ül be saját kispolgári életét bemutató filmre – miért is tenné, ismeri eléggé).
De ha emberünk tehetséges, az átlagemberből kiindulva megállapított szabályokat gyakran megszegi, nem is tehet másképp. Nem legenda a legenda, ha nincsenek nagy fordulatok és sötét foltok a múltjában. A country, a rockabilly, a blues történetének egyik meghatározó egyénisége, Johnny Cash élettörténete már régóta megfilmesítésért kiáltott. Sötét folt és fordulat akadt benne bőven, és James Mangold rendező filmjében ügyesen adagolva megtalálhatóak a sokak számára bizonyára ismerős sorsfordító események, köztük a fellépés a Folsom börtönben.
Joaquin Phoenix Cash szerepében masszív alakítást nyújt, bár az indokoltnál talán kissé tragikusabbra-szétesőbbre veszi a karaktert, mint amilyen az valójában volt. Az állandóan a piruláiért kapkodó Johnny papa néhol a leszedált késői Ozzy Osbourne-t idézi (egy újabb remek filmtéma). Reese Witherspoon viszont – bármilyen meglepő is ezt leírni – átütő mint June Carter, Cash fellépő- és későbbi ágyastársa. A filmnek van sztorija, amit nyugodt tempóban ki is fejt, és általában véve is az egyik legjobb próbálkozás az utóbbi időben az életrajzi zsánerben. Persze tökéletesnek nem tökéletes, a színpadi lánykérést például pszichológiailag jobban is előkészíthették volna, de a lényeg azért ott van. Megmutatnak egy embert, akinek helyén volt a szíve, és aki zenéjével képes volt sokaknak örömet okozni.
A rajongói emlékezet mellett Johnny Cash vastagon benne van az amerikai tömeg-, de egy countryzenésztől szokatlan módon még a rockkultúrában is: teljesen valószínűtlen zenekarok is dolgoztak fel tőle számokat, és ő is dolgozott fel olyan valószínűtlen zenekaroktól számot, mint a Nine Inch Nails és a Soundgarden. A gesztusokból megnyilvánuló tisztelet is mutatja, hogy Johnny Cash számára a country nem egy megkövesedett zsáner, hanem az önkifejezés eszköze volt. Ez az az út, amire rálépett meghallgatásán a memphisi Sun stúdióban, és ha egyszer rálépett, végig is ment rajta.
