A Suzuki Ház galériája Rácz Nóra festményeit megtekintésre – és jó esetben eladásra – szánja. A új járműveket megduplázó tükörfalra aggatták fel a festőnő alkotásait – beárazva, semmit se bízva a véletlenre. A hölgy lelkesen mesél magáról: színész, költő vénája előbb-utóbb elcsitult az élet viharaiban, de festeni – főleg, hogy a mamája is megpróbálta és neki jót tett – mindig is akart. Kiállításokat halmoz – sokszor együtt anyukájával – nemcsak Magyarországon, de Izraelben is. Önkifejezésként műveli ezt a dolgot – ez látszik is. Mármint a lelkes amatőr hevülete. Bár mindent meg akar örökíteni, ami számára nagy élmény – a korcsolyázó szerelmesektől kezdve szemüveges kedvese portréján, a sokat élt cigányember arcmásán át Capri mesés vidékéig –, a szakma nagyon sok gátat állít elé. Ezt mások évekig tanulják az arra hivatott intézményekben; ha valaki le tud rajzolni egy arcot, az még nem művészet, azt iskolás színvonalon megoldott próbálkozásnak hívhatjuk. Rácz Nórának még meg kellene tanulnia a színek harmóniáját, a kompozíció felépítettségét, az arányokat. Ő le tud festeni sok mindent: hullámokat kéken-habosan, csendéleteket, virágzó fákat, sután álló-mozduló figurákat – amikkel a tengerparti nyaralóhelyek butikjai tele vannak, eladásra várva.
Ha belegondolunk, hány erre évtizedekig rákészült képzőművész sínylődik kevésbé jó marketing híján megrendelés, bemutatkozási lehetőség nélkül, akkor azért valamit nem értünk. Miért nem oktatják az egyetemen azt is, hogy az istenadta tehetség és érzékenység mellé hogyan lehet vevőt, galériást, közönséget verbuválni? Miért csak a vakszerencse vezeti el egy-egy festőhöz a jó szimatú üzletembert, aki beárazza a munkákat és megcsinálja a reklámot?
Rácz Nóra felvállalja magát, ki mer állni az emberek elé, azzal ami tőle telik, és ez dicséretes önbizalmat feltételez. Ha komolyan veszi a hobbiját, akkor szakmájának legnagyobbjait tekintheti meg a Szépművészeti Múzeum spanyol remekművekből most nyílt kiállításán. Előttük eltölteni pár órát hosszú évek stúdiumaival felér.
Szász Judit