Makovecz Anna már a Műcsarnokban pár éve megrendezett kiállításán is párnákra festette tájképek ihlette álmait, hogy azok a rajtuk megpihenő test kiadta mélyedésekkel otthonosságot sugározzanak. Majd ugyanitt szakképzetlen, de lelkes embereket tanított műhelyfoglalkozásain szépet alkotni hétköznapi dolgokból. A most megnyílt kiállításán az Ernst Múzeum Dorottya Galériájában ismét a mindennapiságot próbálja költőivé transzformálni. Szerinte az, hogy ismeretlen emberek használt ruháit felhasogatja és rongyszőnyegekké szövi, majd ezekkel mindent beborít, valami nagyon intim és puha bensőségességet hozhat létre. A gondolat megrendítő, olvasva igen jól is hangzik, de a látvány ezt nem igazolja teljesen vissza.
Kicsit olyan jellege van a kiállításnak, mint egy jobb napokat soha nem látott, lepattant bútorokkal berendezett lakásbelsőnek, amelyben reménytelen életek tengődnek. Bár a hangszóróból dőlő madárcsicsergés és a zománcát vesztett piros lavórban működő szobaszökőkút csörgedezése teremt némi idilli hangulat-aláfestést, de ez a szegénység romantikája. A rongyszőnyegek kopottasak, noha hozzájuk képzelhetjük a felhasznált ruhákból áradó történeteket, de dekorativitást ez nem kölcsönöz nekik. (Ez a gondolati vonal csak a művésznő saját ajánlásából derül ki, a helyszínen semmi sem utal erre.) A hatvanas évekbeli, minden kecsességet, ötletességet nélkülöző karosszékek és kanapék is jócskán leharcoltak, ezeket az említett fonnyadt színű textilekkel borították le. A kilátástalanságot sugalló összképet csak a párnák piros rátéthímzései dobják föl, ahogy a tisztes szegénységben élő otthonokban is a háziasszony keze munkája vitt valami személyességet és „művészetet” az olcsóság és a kitörni akarás ellentétébe. Ugyanilyen vörös, gyurmaszerű anyagból készült, megszilárdított hurkolt motívumok díszítik a kiállítás falait körbe-körbe, a mézeskalácsipar egyentermékeit idézve. A vásári világ elemei mellett festmények uralják a falakat – a művésznő ugyanis nem szereti, ha kétméterenként, kiszámított rendben és steril környezetben lógnak az alkotások. Ő most formát akar bontani: sátrat állított föl szőnyegeiből, benne a csobogóval, a tájképekkel pedig a falusi idill hangulatát próbálja kelteni. A festmények dinamikus ecsetvonásokkal, már-már giccsbe hajló színekkel a szegényes szobából adnak kitekintést: oda, ahol tágasság van, virágzás vagy éppen lombhullás, égi színjáték és örök változatosság. Ahová jó kimenni ebből a benti világból. Az itt fellelhető intim szféra nyomasztó a kinti levegősséghez képest, és bár a november menetrendszerűen randa és ködös, mégis jobb az erdőt járni, mint ilyen helyen gubbasztani.
Szász Judit