Aki némileg ismeri az ex-Monthy Python-tag Terry Gilliam filmes életművét, az tudja, hogy mire is számíthat a legújabb, Grimm című mozijával kapcsolatban. Az egyebek mellett a Brazilt, A halászkirály legendáját és a 12 majmot jegyző Gilliam ugyanis ezúttal is azt csinálja, amit mindig: játszik a mítosz, a (rém)álom és a valóság, a dermesztő szorongások és a félelmeinket kiröhögő poénok vegyítésével.
A történet a napóleoni háborúk idején játszódik. A filmben a gonosz gall hódítók csatlósaikkal együtt éppen lelkesen terrorizálják az általuk elfoglalt területek német lakosságát, a Grimm-testvérek pedig a nemcsak a franciáktól, hanem a babonáktól is megszállt nép hiedelmeit kihasználva keresik saját megélhetésük alapjait. Will (Matt Damon) és Jacob (Heath Ledger) taktikája rém egyszerű: ha hallanak valamiféle lápi manó vagy boszorkány felbukkanásáról, akkor a helyszínre sietnek, és a segédeikkel és a – korhoz képest meglehetősen fejlett – színházias technikájukkal mintegy előhívják a jelenséget, majd látványos keretek között felszámolják a gonosz figuráját. De mi történik akkor, ha a földöntúli jelenség nemcsak a fejekben, hanem valóságosan is létezik? Erre a válasz nyilvánvalónak tűnik: mihamarabb el kell tűnni a helyszínről. A testvérpár helyzete azonban nem ilyen egyszerű, ugyanis a kegyetlen francia parancsnok (Jonathan Pryce) és olasz bérgyilkosa (Peter Stormare) rájönnek a csalássorozatra, így választási lehetőségeik beszűkülnek: vagy kivizsgálják az ügyet, vagy kivégzik őket.
A Gilliam által megálmodott látványvilág szinte az első perctől magával ragad, rögtön belehelyez a korba, ahogy a szegénységtől sújtott, sárban, piszokban elmerülő német vidéket ábrázolja. A képzelet szülöttei, a manók és boszorkányok, valamint bölcsőjük, a sötét erdő is valóban félelmetesek, hihetővé válik, hogy nemcsak a vadak, hanem az emberek szorongásai is ott lakhatnak. A filmben – természetesen – sorra megjelennek a Grimm testvérek jól ismert mesefigurái és -motívumai: feltűnik Piroska, a Farkas, Jancsi és Juliska, előkerül a üvegcipő és a piros alma is.
A színészek közül Pryce és Stormare látszólag lubickol a szerepében, az utóbbi meggyőzően forgatja hóhér-szemeit, olasz akcentusa pedig a film egyik humorforrása. Hozzájuk képest a különböző karakterű fivéreket játszó Damon (a gyakorlatias) és Ledger (a romantikus) szürkébb. Monica Bellucci, a fő gonosz Tükörkirálynő nyúlfarknyi szerepében pedig egyszerűen ott van a vásznon.
Gilliam ebben a műfaji megjelölését tekintve fantasy-thriller-vígjátékban ismét létrehozott egy rendkívül látványos világot, sztárszínészekkel, hogy zavarba ejtsen, és a maga sajátos módszereivel újra elmossa a mítosz és a valóság közötti határokat – hogy mennyire sikerült ez neki az előző filmjeihez képest, azt mindenki döntse el maga.
Haynal Ákos