Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Aki csak Sandra Bullock bájos lópofikájáért venne jegyet az Ütközések (Crash) című filmre, jelentem, ne tegye – neki alig van három jelenete. Egyébiránt mindenki másnak is kifejezetten ellenjavallt ez a 113 perces rémálom. A Paul Haggis rendezte mozi – akinek ez az első nagyjátékfilmje – gyanúm szerint az előszele lehet a rasszok együttéléséről szóló új filmes (hollywoodi) hullámnak, amely égő autókból fehér rendőr által kimentett néger nők, illetve spanyol ajkú kislányt vaktölténnyel lyuggató perzsák látványával teremt majd egy filmidőnyi békét a békétlenkedő népcsoportok között.
Erre persze csak akkor van szükség, ha az ember saját élete összes problémájáért másokat, azon belül is a láthatóan másokat teszi felelőssé. Kétségtelenül erre sokunkban megvan a hajlam. De hogy egy non-fiction babérokra törő forgatókönyv az események hosszú láncolatát kizárólag a párbeszéd-képtelenségre és a rasszizmusra vezesse vissza, az – a valóságsós Lorenzo szavajárásával – „már egy kicsit too much”. Kínai támad itt salvadorira, iráni amerikaira vagy – a változatosság kedvéért – fekete feketére. Az Ütközések világában ember embernek, az A rasszbeli a B rasszbelinek farkasa. De csak egy ideig, hiszen tudjuk, valahol minden emberben benne lapul az a bizonyos emberség. Így hát gombnyomásra mindenkiből előbújik a mélyenérzés, a négerfaló rendőrjárőr kimenti a fekete nőt, a perzsa már őrangyalának tartja a spanyol ajkú kislányt, a hokikapusnak készülő néger country zenét hallgat, a fehér kosaras hip-hopot, és a nyáladzó zenére – történet hiányában – gáttalanul ömölhetnek az egymással semmilyen viszonyban nem lévő „fájdalmasan szép” életképek. Ha még mindez nem lenne elég, bő fél órával túlhúzzák a filmet, amelynek nagy részét szociohorror szkeccsek és Deep Forest-jellegű művilág-zenei elmélkedések teszik ki.
Cronenberg annak idején már csinált egy trash-filmet Crash címmel. Igaz, ő azt szemétnek is szánta.
