Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
„Van-e még Schillernek hatása? Mi a Stuart Mária témája? Körülbelül ugyanaz, mint ami Shaw Szent Johannájáé: egy asszony szétmorzsolódása az egyház és a politika két malomköve között” – írta Alkalay Ödön 1924-ben a Nyugatban, úgy, hogy mi sem írhattuk volna jobban. (Igaz, Alkalay mesternek más drámákról is hasonló gondolatok jutottak eszébe, hogy most ne menjünk messzebb a Miért hatnak még ma is az Ibsen-drámák? című írásánál.) Amint a neves szerző megjegyzi: „Jelentős munkák reprizének alkalmával mindenekelőtt az a kérdés izgat bennünket: mi van abban a műben olyan, ami túléli az időt?”
Alföldi Róbert pesti színházbeli Stuart Mária-rendezését nézve minket is valami hasonló foglalkoztat: hogyan lehetne túlélni a szünetig hátralévő időt. Alföldi előadása jobban bízik Schiller szövegében, mint legutóbb Zsótér Sándoré a Bárka Színházban, ez azonban nem válik feltétlenül az előadás előnyére. Az első felvonás ugyanis egy merő deklamáció: a két Enikő (Mária szerepében Eszenyi, Erzsébet szerepében Börcsök) futja – a másikét csak egyetlen jelenetre érintő – köreit, és tőlük eléggé szokatlanul, csak küzdenek a szöveggel. A még oly stílusos díszlet sem tud emelni az összhatáson: Menczel Róbert díszlettervező ventilátorainak egyetlen funkciója a nézők hőérzetének normalizálása.
Ha az első rész egy kosztümös tévésorozat szintjén kínálta a dramaturgiai izgalmakat, a darab valamelyest feljavul a második szakaszra. Átütő színészi alakításról ebből az időszakból sem lehet beszámolni – Kamarás Iván Leicester grófja különösen halvány –, de legalább a cselekmény néhány időzített bombájára lehet építeni. Ilyen Erzsébet és Davison államtitkár passzolgatása Mária halálos ítélete kapcsán: „Kívánod hát, hogy tüstént végrehajtsák? – Nem mondtam ezt, s rá félve gondolok. – Azt akarod hát, hogy őrizzem tovább? – S feleljen a következményekért.”
Néhány teátrálisabb beállítással azért még Alföldi is igazolja, hogy nem fogyott ki teljesen az ötletekből, de ennél pozitívabb kritikát Alkalay sem tudott volna kipréselni magából: „noha ez az ábrázolás költői szempontból értékes, a színpadról kevéssé hat”.
