Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A szenvedély birtoklási vágyat szül, a birtoklási vágy pedig halált – valahogy így rendezi el az öreg buddhista remete a sziget békéjét felkavaró románcot a Tavasz, nyár, ősz, tél... tavasz című filmben. A dél-koreai rendező Kim Ki-Duk új mozijában, a Bin-jip – Lopakodó lelkekben az előző filmnek mintegy antitézisét rajzolja meg: hogyan válhat el egymástól a testi érzékiség és a szenvedély, hogyan válhat a valóság és az álom határát átlépve transzcendens lelki kapcsolattá a szerelem.
Hjun-kjun Li elveszett, vándorló lélekként járja a várost: szabadságra utazott emberek lakásába költözik be egy-egy napra. Legjobban az jellemzi az embert, amit csinál, és ez alapján a motorjával a várost járó fiú jó ember: nem lop, mindennapi rituáléit követve kimossa alkalmi házigazdái ruháit, cserébe némi élelmet vesz magához. Ezt az eseménysort figyelheti meg a férje birtoklási vágyába már belebetegedett feleség (Szeung-jon Li) is, amikor a fiú a házukat szemeli ki aznapi táborhelyéül. Beszélniük sem kell, a férj ütései nyomán keletkezett véraláfutásokból, a nőt a kádban rázó zokogásból összeáll a fiú fejében a kép: a nő egy ugyanolyan elveszetten bolyongó lélek, mint ő. A lányszöktetés halk cinkosságot teremt közöttük, egy szót sem szólnak, csak vándorolnak lakásról lakásra.
Ha végül az élet közéjük áll, az csak a valódinak csúfolt látszatvilág silányságának újabb bizonyítéka: a bűnnel csábító város még a tiszta lelkű remetét is tévútra viszi, hát még akiben mélyen gyökerezik az élet, az érzékiség és az uralkodás iránti vágy. De ha sikerül túllépni az élet utáni vágyakozáson, minden könnyű lesz, és nem fájnak már a gumibot ütései sem. Csak játszani kell az egymástól, saját nemüktől elidegenedett emberekkel benépesített világ szabályai szerint, az arra érdemes megkapja végül, amire minden magányos, lopakodó lélek vár. Nem kell többé egy új helyen, egy új napra ébredve újjászületnie.
