Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Egy távoli országban furcsa nevű emberek ölik egymást, érthetetlen okokból – általában így lehet összefoglalni a híradókban csak törzsi villongásoknak nevezett eseményeket, amelyek évtizedek óta dúlnak a közép-afrikai Ruandában. Diktátorok jönnek-mennek, polgárháborúk törnek ki, a menekülők és a halottak száma milliós nagyságrendű. A Hotel Ruanda című – példás nemzetközi: kanadai–angol–olasz–dél-afrikai koprodukcióban létrejött – filmdráma az 1994-ben történt eseményeket dolgozza fel, amikor is a hutuk száz nap alatt csaknem egymillió – velük együtt élő és egy nyelvet beszélő – tuszit öltek meg. A konfliktus kezdetén a világ nagyhatalmai kimenekítették a diplomatákat, a turistákat, a fehér bőrű misszionáriusokat, az országban állomásozó ENSZ-katonák számát pedig háromszázra csökkentették. „Az a baj, hogy maga fekete. Még csak nem is nigger, hanem afrikai” – mondja a Nick Nolte által megformált ENSZ-parancsnok, jelezve ezzel, hogy valójában a világon senkit sem érdekel néhány millió afrikai sorsa. Ám, mint mindig, akadnak azért hétköznapi hősök is: az ENSZ vagy a Vöröskereszt egy-egy „elvetemült” munkatársa, és itt volt Paul Rusesabagina is, aki a háborúig a Hotel Ruanda igazgatójaként dolgozott, és aki 1268 ember életét mentette meg. Bár Rusesabagina hutu, a felesége és több barátja is tuszi. Elsőként ők kértek menedéket a kiürült szállodában, majd egyre többen érkeztek, árvaházi gyerekek, öregek, gazdagok és szegények. Rusesabagina befogadta őket.
A Hotel Ruanda nem műalkotásként jelentős, hanem a témája miatt, amellyel bele mer piszkálni a habtiszta lelkekbe. A filmet az egyszerű – néha már dokumentarista – vonalvezetés jellemzi, a karakterek realisták, a zene hatásosan keveri az afrikai motívumokat. A hoteligazgatót alakító Don Cheadle tökéletes választás, alakításáért nem véletlenül jelölték Oscar-díjra. Rusesabagina, aki valós személy, nem akart hős lenni – az ő szavaival élve –, csak nem akarta, hogy ezek az emberek meghaljanak. A film a népirtás három hónapját dolgozza fel, nem viszi túlzásba sem a véres, sem az érzelmes jeleneteket. A valóság úgyis eltúlzott mindent.Sokak szerint az ír rendező, Terry George filmje – amely elsősorban a témája miatt gyűjtött be cannes-i díjat és három Oscar-jelölést – talán egy sorozatot indít el, és a filmesek végre hozzá mernek majd nyúlni a XX. század olyan témáihoz, mint az apartheid, a közép-afrikai polgárháborúk, a gyerekkatonák – ám kérdés, a borzongatáson kívül lesz-e hatásuk.
