Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A New York-i Roosevelt Island létezik, akárcsak a timföldgyáráról elhíresült Almásfüzitő: mindkettő élhetetlen hely. A tudatos vagy öntudatlan építészeti brutalizmus próbára teszi az ott lakók lelki nyugalmát is, és a bajokat rossz esetben még károsanyag-kibocsátás is tetézi. A világot jelentő hatalmas „csernobili lakóparkban” még a legtisztább elmével is kihívásokkal terhes a túlélés, végképp tarthatatlan a helyzet azonban, ha sűrű flashbackekben realizálódó, gyerekkori traumák is kínozzák a lakót.
A Fekete víz című filmben Jennifer Connelly Dahliája ilyen nehéz helyzetű fiatalasszony, akinek nem elég saját lelki baja, nem elég, hogy válik és új munkát keres, egy szem gyermeke még képzeletbeli barátokkal is beszélget. Egy jó filmes kezében e Dahlia remek alany lenne a pszichikai összeomlás folyamatának ábrázolására, a baj ebben az esetben csak az, hogy a producerek szerint ez még kevés: Connelly szép és a szakma által is elismerten jó színésznő, de szerintük kéne még egy kis látványosság a moziba. Roosevelt Island nyomába sem érhet Almásfüzitőnek, vörös iszap és zagykazetták sehol, van viszont – hála az égnek – csatornarendszer. Folyjon tehát a víz, vagy ha ez még nem elég durva, legyen fekete víz! Ez az a pont, ahol a legnyilvánvalóbbá válik a forgatókönyv és az eredeti, japán változat debütálását alig három évvel követő, Walter Salles rendezte amerikai film sikerületlensége. (Hallucinálhatunk persze szellemeket, valamelyest ritkább a vízben úszó bérleményről szóló képzelgés.) A teátrálisan ömléssé fokozódó csőrepedés, a mindent elárasztó fekete víz egy majdnem jó csúcsponttól eltekintve nem válik hitelesen a kibomló őrület képi megjelenítésévé.
Az erőtlen összhatástól eltekintve a látványvilág és a hangulat önmagában igen nyomasztó, John C. Reilly lakásügynök és Tim Roth ügyvéd karakterét is sikerült bevonni félelmetes bizonytalansággal.
Ezzel együtt nem lehet azért annyival elintézni a filmet, hogy persze rossz dolog, ha a mennyezetből szivárog a fekete víz, tetszettek volna máshová költözni. Nehéz lenne viccre venni a szuggessziv végefőcímet is. A nyugtalanító, amúgy tipikus Angelo Badalamenti-zenével visszahúzódó film végeredményben hagy maga után nyomokat az ártéren. A lényegen azonban ez nem sokat változtat: jöhet már újabb Kör vagy Szem vagy Fekete víz, a japán eredetű szoft-horror-remake-ek hollywoodi királysága végérvényesen pünkösdinek bizonyult. Az ijesztgetős filmek buddhizmusbázisú szériája lassan már kifutóban, s ha vissza már nem is lehet vonni ezeket, a tömeges amerikai utángyártást igazán leállíthatnák.
