A stílusteremtő George A. Romero régi filmjeinek zombijai úgy viszonyulnak az újabb pályatársakhoz, mint az australopithecus (korai emberféle, ki a természeti tárgyakat úgy használta, ahogy találta) a homo habilishez (az eszközöket készítő „ügyes emberhez”). Az idióta magyar fordításban bűzgézaként is szólított lények esetében a törzsfejlődés követése talán annyiban jelent nagyobb gondot, hogy ugye mégiscsak agyhalottakról van szó. Romerót, egyébként nagyon is helyesen, nem zavarják az általa teremtett szabályok, és a vászon előtt ülő új generációs zombik számára a hús-vér zombik egy 2.0-ás verziójával szolgál. Őket Mózes vezeti a betonsivatagon keresztül, megtanulnak vízen járni, és kis túlzással még a légkalapácsot is sikerül rendeltetésszerűen használniuk. Ennél azért kevésbé méltányolható, hogy az emberállat mintájára a harcban „szeretteikért” eresztenek meg vuki-üvöltéseket és fogadnak bosszút a Holtak.
Vannak persze nagyobb problémák is: a biológiai és szociáldarwinizmus témájának összekötése bizony cselekményt is igényelt, ez pedig a zombi-zsáner rangon aluli házasságát eredményezte a kalandfilmekkel. A Kaland, játék, kockázat füzetekből ismert Dodge Interceptor (az Országút harcosa) mamutverziójának szerepeltetése is csak a világmegmentős Bruce Willis mozik vonalát erősíti, azzal a különbséggel, hogy itt még rendesen szét sem a lövik a várost.
Mindezt figyelembe véve nekem már jöhetett akár maga a maszkok királya, Tom Savigny is egy óriás machetével, vagy húzhatta elő egyik legjobb thrash-jellegű alakítását Dennis Hopper, ez a film annyira kevés, mint halottnak a köldökpiercing.
Trónkövetelő hiányában az újkori zombi-filmek között hibái ellenére továbbra is Romero átdolgozott Holtak hajnala viszi a pálmát, de a bátrabbak megpróbálkozhatnak a Shaun of the Deaddel, ezzel a zombi-környezetben játszódó romantikus komédiával is.
