Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
„Apúú! Elmehetek Magyarországra? – Az hol van, kislányom, mit akarsz ott csinálni? – Nincs messze, megnéztem a neten, már az EU-ban van. – Na jó, rendben, de legfeljebb egy hétre.” Nem tudom, az idén a Sziget Fesztivál marketinggépezete fő célcsoportjának számító, biztosítótűvel átszúrt fülű 13 éves francia kamaszlányok mennyit értettek a Quimbyből, de ez most talán nem is érdekes. Hol volt, hol nem volt, Varga Líviuszék táncdalzenekara most ismét működik, és ha már így alakult, adott egy hatalmas koncertet szerdán a Sziget nagyszínpadán. – A Jerry Can Dance csak azért nem volt, mert nem lehet mindent játszani – mondta a NAPI Gazdaságnak Kiss Tibor a koncert után, s ezzel ki is húzta a padlót minden további kérdés alól, amelyek mind a miért nem volt... srófra jártak volna. A további zaklatás helyett tehát inkább kértem tőle egy autogramot, amelyet – talán a mester aurájának hatására – három lépésen belül el is hagytam.
A felhőtlen felszabadultságnak persze megvoltak a délutáni előzményei, elvégre milyen érzés lehet az, amikor az ember megnézheti a saját főnökét, amint a 30 éves Mick Jagger reinkarnációjaként vetődik egy pár rumbatökkel a Talentum színpadon? A főnök-zenekar, a The trousers egyre karcosodó brit-popja kezd összeérni, és a White Stripes-módra, dob-gitárral előadott utolsó szám közben már meg is fogalmazódott bennem egy gondolat, amely végül egy hangos Rock ’n’ roll! kiáltásban nyert artikulálatlan formát.
A Quimby után jött egy kis áramszünet, amelynek átvészelésére kiváló lehetőséget nyújtott az intellektuális értelemben szintén kihívásokkal küszködő, jamaicai Sean Paul koncertje. Azt azért nem értettem, hogy ha egy dancehall-sztárnak amúgy is csak egy száma van, akkor miért nem kerül elő másfél óra alatt. A várakozásra ráunva inkább megfogadtam a Get Busy tanácsát, és a robotpilótát bulikereső üzemmódba kapcsolva hátradőltem a képzeletbeli limuzin hátsó ülésén. Robotpilóta és én, az olyan, mint Michael és KIT: egymás minden gondolatát ismerjük. Így kötöttem ki a VOLT Teraszon, minden idők egyik legjobb rockdiszkójában. Az élvezeti értékből még az sem vont le sokat, hogy a DJ óránként egyszer szemrebbenés nélkül újra berakta a Smells Like Teen Spiritet. Érdekes volt figyelni a kissé pikáns szituációt: a résztvevők többsége még hátulgombolós volt, amikor a nirvanás Kurt Cobain már rég főbe lőtte magát. De egy tinédzsert amúgy sem lehet zavarba hozni az idő múlására vonatkozó fejtegetésekkel. Meg amúgy is, bárhogy is: a dal ugyanaz marad.
