Szűts Miklós hatvan évesen, számtalan kiállítással a háta mögött most a Millenáris Parkban, a hajdani Ganz-Mávag gyárcsarnokának kanyargósra tervezett helyiségben mutatja be +– utópia 7. címmel legújabb műveit. Képei illenek a kulturális maszkot öltő, de eredeti funkcióját azért még kicsit őrző enteriőrhöz. Szürke szimfónia dúl a vásznakon, kínzó ellentétben a természetben készülődő – és már nagyon várt – tavaszi robbanással.
A művészt a természet eme évenként megismétlődő őrjöngése egyáltalán nem érdekli: engedményt szinte nem is tesz a koloritnak. Nála mindig esik az eső, mint Kern András régi slágerében a Lövölde téren: az aszfalt ázott fényeiben sok-sok szürke árnyalat játszik a lámpák alatt. A tompán felderengő fehér falak, ezüst tócsák világosa legtöbbször utak mentén villan föl, amiket nagyon szeret festeni, legtöbb műve ezeket jeleníti meg. Főút I., Főút II., Aluljáró, Külváros I. II., Megálló, Dankó utca – ilyen címek konkretizálják az amúgy is felismerhető látványt. A teljes kietlenség süt a redukált, szinte monokróm képekről.
Az még eldöntendő, hogy a csatakos idő – olyan, hogy az ember a kutyáját se veri ki – a művész élőlényekben nem sok jót láttató felfogását tükrözi-e. Vannak persze figurális művei is: az elsuhanó esernyős árnyék a „Párizs, kilátás a busz ablakából” vagy a „Ketten, esőben” és a „Londoni zápor” munkákon. Arckifejezés, érzelem sehol nem látható, takar az ernyő, amely védőeszköz, mögé bújva megszűnik a külvilág. A fehér ingmellek kiemelkednek a szürkületből, a táska halma is elődereng, de a többit homály fedi: merre, miért és tulajdonképpen milyen élet ázik itt a tisztító, avagy éppen besározó esőben? Amikor tényleg festői témát sejtet a cím: Toszkána, Vége van a nyárnak, nos akkor se kapunk színkavalkádot.
A művész tökéletes birtokosa festészeti elemek összehangolásának, harmónia- és ritmusérzék jellemzi a kiállított darabokat. Így együtt – bár halvány zöldes árnyalat, rozsdabarna, vöröses és opálrózsás foltok/sávok oldják a fekete-fehér-szürke hármasságát – komor az összhatás. Valami becketti, valami kopár múlt idő (ahogy Forgács Éva írja róla), valami elveszettség lengi be, és van akinek a téli depresszió után ez már sok is lehet.
Szász Judit