Képek, cigányok, cigányképek címmel 736 fotográfia próbálja leképezni – a Millenáris teljes B-pavilonját befedve földszinten és emeleten egyaránt – a magyarországi cigányság csaknem egy évszázados történetét és helyzetét. Kezdetben még a vadember-kategória festői-romantikus pózai jellemezték a daugerrotípiákat az 1870-es évektől. Amikor aztán már a szegényebbek közt is sikk lett fényképészhez járni, megjelentek a cigányok családi, beállított műtermi fotói is; kimosdatott, rendezett figurák csoportképei, úgy, ahogy magukat a többséghez hasonlóan látni és láttatni szeretnék. Az 1930-as, ’40-es évek elhozták a falukutatói, szociografikus hevületet: már a szegénység borzalmai, nem pedig a néprajzi és etnikai jegyek keltik föl a dokumentumhűségre törekvő, jobbító szándékú kutatók figyelmét. A nyomor keltette lelkiismeret-furdalás dominál e korszak képeinek hangulatában. Az ’50-es, ’60-as és ’70-es évek beolvasztó, a nagyipari munkásságba őket beépíteni igyekvő, központosító törekvések kétféle anyagban nyilvánulnak meg: egyszer a „befogadottak” újféle életét élők büszkesége látható, de sokkal több a – Sára Sándor, Demszky Gábor, Jávor István és Kresz Albert nevekkel fémjelezhető – szociális érzékenységre ható munka. Sára Feldobott kő című filmje 35 évvel ezelőttről a kirekesztettség, megalázottság és a befogadás vékony mezsgyéjén egyensúlyozó közhangulatról regél, s ez megjelenik a most látható, akkori fotókon is.
A mai fiatal művészek és a „nagy öregek” egyaránt ismét csak a leszakadás kínjait találják meg. Talán három olyan munka akad, amely a Romantic roma rappercsávója kicsit talmi, túl csicsás gazdaságának másoknál is fellelhető nyomait adja vissza. Látható még néhány híressé vált arc – Megasztár-Caramel, egy-egy Duna-televíziós bemondó és színésznő, régi híres cigányprímások –, de a legtöbb kép most is a távoli földrészek bennszülötteire rácsodálkozó attitűddel készült. A toposzok: fiatal cigánymadonna karján/keblén kisdeddel, nagyhasú-nagybajszú öreg, ezerráncú anyóka és persze a pucér, mocskos, karbunkulus-szemű, optimistán világba nevető purdék sokasága majd’ minden képen visszaköszön.
A hetvenes évek és napjaink között nincs különbség, sajnos. Persze, a képek csak azt mutathatják meg, ami van. S ez szemet szúróan létező gond. De a cigány népesség önbecsülését nem segíti, az is biztos. A szervezők mégis vállalják az emberileg kritizálható képek falra akasztását is, mondván, ez is korunk látlelete. S a lekapott pillanattal megszégyenítettek érdekérvényesítő képessége hol van? A mocskos tálban ételért turkáló csupasz kölkök szülei nem perelnek majd a személyiségi jogok megsértése miatt, az biztos. A beomló viskók lakói tán fel se fogják, mi történik velük a vaku villanásakor.
Hogy ez a tárlat mennyit lendít majd ezeken a borzasztó sorsokon – ki tudja? Sok látogató járta a folyosókat elszörnyedve, ám megkeresve azért a szép pillanatokat is: a csatkai búcsúk, a menyegzők, temetések talán giccsesen túlhabzó, de színes és érzéssel teli gesztusait, a kilátástalanságban is felfénylő mosolyokat.
Szász Judit