Vissza a bölcsőhöz, az eredethez, a legendához. Az újításra és lázadásra biztató, akolmeleget, ízlésbeli azonosságot és öntudatot adó intézmény, az FMK 1960-tól 1998-ig működött az Andrássy út 112. szám alatt, a mai Kogart-ház épületében, egyedüliként a fővárosban. A hajdan a KISZ által alapított, a fővárosi tanács, majd az önkormányzat által fenntartott hely idővel sokkal többé vált, mint egy egyszerű ifiklub. A Kortárs magyar művészeti lexikon is szentelt neki első kötetében jó néhány sort, hiszen akik itt gyülekeztek majd’ negyven éven át – festők, grafikusok, balett-táncosok, zenészek, irodalmárok, divattervezők, filmesek, tehát helyüket kereső fiatal titánok – a mai magyar művészeti élet meghatározó szereplői. Ha még életben vannak. Sok közülük már a nagyvilágot is bevette, mint Böröcz András, Wahorn András vagy az új generációkat tanítja, mint Károlyi Zsigmond a Képzőművészeti Főiskolán.
A falakon a szocializmus utolsó évtizede látható görbe tükörben, az alkotók fricskáival. Úgy gondolhatta a (munkás)hatalom, hogy a mindig mást akaró, az irányelvekkel dafke szembeforduló fiatalokat egy helyre gyűjtve jobban kezelhető lesz a mindig létező nemzedéki probléma, amelyet a Nyugatról beáramló dekandens életérzések tovább turbósítottak. Az 1968-as forradalmi felfordulás, a hippifilozófia, a beatzene, az avantgárd ábrázolásmódok és az elcsatolt területek magyarságának problémája mind ott kavargott ezekben a füstös termekben. Nyugtalanítva a pártkádereket, akik a vigyázó szemüket a hőzöngő fiatalokra vetették, és hitték, hogy ők vannak felül, s ilyen áttételes módon irányíthatják a nyughatatlanokat. A három t, a tiltás, tűrés és támogatás elemeit variálták, hogy megelőzzék a nagy robbanást. Amely helyett aztán füst, láng és vér nélkül egy békésebb változás mosta el a szocialista hagymáz-álmot 1989-ben.
Aki ma megtekinti a kiállítást, az egy frissnek tűnő és öntörvényű világba csöppen bele. Sokszor saját magukat dokumentálták az efemkások: Koncz András egy kiállításmegnyitón fotózott – szándékosan (?) rossz, alulexponált és furcsán komponált – összeállításával, az egymásról festett és fényképezett arcképeivel Pácser Attila. Lugosi Lugo László, Szilágyi Lenke képein Vető János és Méhes Lóránd Károlyi Zsigmonddal és a többiekkel együtt figyeli reakcióinkat. A tablóképek szereplőit megismerve a 80-as évek hangulatát is megízlelhetjük: akkoriban volt nagy szám a veresegyházi asszonykórussal dúsított popzene, amelyre rímel Bernáth(y) Sándor 1984-es festménye, az Asszonyok, milyen a torta? Koncz András – Koncz Zsuzsa öccse – fekete lemezekből állította össze nagyalakú festményét a földön fekvő halottról. Sok más mű is foglalkozik a zenével: Lois Viktor fémszobrai hangszereket, Böröcz András képe zuhanyozó bakelitkorongokat ábrázol.
Akkoriban kezdődött a dizsivilág, újfajta társasági életformát jelölve ki a fiatalok között. Voltak Új Hölgyfutár-revük Szkárosi Endre művészeti vezetésével, Csakegykislány Nehézzenei Klub 1986-ból és felkavaró performanszok, főleg El Kazovszkij művészetét reprezentálók. A korszak kultikus alakja, Erdély Miklós is feltűnik festmény- vagy kollázshősként. Neki már a neve puszta említése is botrány kavart.
Ez az időszak az erjedést jelképezi manapság, mivel a felpuhuló diktatúra résein akkor már szinte zavartalanul beáradt a változtatás szelleme. Amely az FMK bűvös falai között mindig otthonra és szíves fogadtatásra lelt, a nyolcvanas éveknél keményebb korszakokban is.
Szász Judit