Az élet egy csoda, állítja Emir Kusturica legújabb, Magyarországon most bemutatott filmjében, és hogy a kijelentés ne kongjon üresen, olyan történetet mesél el, amelyben néhány sajátos – egyébként nála megszokott – mágikus elemtől támogatva be is bizonyosodik a tétel. (Ugyan nem vagyok az összehasonlítások nagy híve, azonban ha valakinek bejött az Életvonat vagy a Begnini-féle Azt élet szép, nos, az ezen a filmen is elérzékenyülve nevet majd.)
A történet 1992-ben Boszniában játszódik, egy a semmi közepén lévő falucskában. Hogy a környék turistacentrummá váljon vasút épül, itt dolgozik és él a belgrádi mérnök Luka (Slavko Stimac) feleségével és fiával. Aki szemellenzős lóként csak a vasúttal foglalkozik, s nem hajlandó tudomást venni a közelgő háborúról. Éppen ezért sokkoló számára, hogy a fiát behívják katonának és a felesége is lelép (szebben: elmenekül a háború elől) egy magyar cimbalmossal. Majd jön a hír: a fia hadifogságába esett. A kétségbeejtő helyzetből azonban talán van kiút: szerb katonák rábíznak egy muzulmán túszt, Sabahát (Natasa Solak), akivel talán ki lehetne cserélni a fiát.
Kusturica nem a háborúról, hanem magával ragadó és átélhető sorsokról mesél egy háborúban – a rá olyannyira jellemző humorral –, és ezzel talán a balkáni válság is érthetőbbé válik. Ahogy a sors, vagy inkább egy rajta kívül álló erő – a politika maszkjában – magával ragadja a kisembert, és akarata ellenére is a háború részesévé teszi.
A színészgárda roppant tehetségesen játszik. Az apró gesztusok és rezdülések még a mellékszereplőket is emberekké, háromdimenziós alakokká varázsolják. Gyönyörű, túlnyomó részben külső helyszíneken, óriási műgonddal készült a film. Hosszú időt ölel fel a sztori, így láthatunk napsütést, havat, tavasszal virágzó fákat. A szobabelsők ablakain keresztül felvillanó táj valóban ott van a vásznon, szinte „lejön a nézőtérre”. Így már-már a sztoriba épített csodaszerű elem, a gondviselés jele is hihetővé válik.
Haynal Ákos