Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tisztázzunk valamit mindjárt az elején: A miskolci boniésklájdnak nincs sok köze Arthur Penn 1967-es Bonny és Clyde című remekművéhez, már ha a külsőségektől eltekintünk. Hiszen kétségtelen, hogy itt is van egy fiú meg egy lány, akiket a sors összehoz, majd a törvény üldöz, de Warren Beatty sármjának, Faye Dunaway naiv mindent akarásának nyoma sincs. Ahogy nincs nyoma a betyárromantikának, a Robin Hood-hatásnak sem: a zsákmányszerzés ideológiai alapját itt nem a „vegyünk el a szegényeket kizsákmányoló gazdagoktól”-féle hozzáállás, hanem a színes tévé megszerzésére irányuló fogyasztói akarat jelenti. Magyarországon vagyunk, ugyebár.
Ezek a fiatalok nem „született gyilkosok”, még csak nem is született bűnözők. Foglalkozásuk nem bankrabló (emlékeznek Beatty lazán odavetett mondatára?), nincs is olyanjuk nekik. A nagyobb baj viszont az, hogy azt sem tudjuk meg, milyen terveik voltak az előttük álló élettel, mit hagytak maguk mögött, mit áldoztak fel a bűnözői karrier érdekében.
Karalyos Gábor ráadásul elég álmatagnak tűnik ehhez a Klájd-szerephez, viszont ha egy magát komolyan vevő, de egyébként botcsinálta törvényenkívüliként akarták ábrázolni a figurát, akkor teljes a siker. Ráczkevy Ildikó Bonijának nehéz lehetett a gyerekkora, egyszer valamiért ott akarja hagyni Klájdot, s a börtönben makacsul hallgat. Csupán ennyit tudunk meg róla, de a többi, árulkodónak szánt jelenet – sajnos – teljesen értelmezhetetlen (mi is a helyzet például azzal a húslevessel?).
A kibontatlanság oka még kereshető a vágóasztal környékén, a film egy másik hibájára – arra, hogy elkezdetlen és befejezetlen – azonban már ez sem jelent mentséget. Ami a két nincs között van, az szakszerű, ügyesen keveredik például a jelenetek időpontja. De ez sovány vigasz, a technika ugyanis nem szolgája a dramaturgiát: ha a nézőt is megérinteni képes drámának nyoma sincs a vásznon, akkor a formának sincs mit erősítenie. Emberi dráma hiányában pedig csak egy mérsékelten mozgalmas, és még annál is kevésbé különleges történetet kapunk. A kor Miskolcát valószínűleg foglalkoztató mitológiáról, és ebben a sajtó hatalmáról és szerepéről meg végképp nem szól a film. Penntől nem – a nyilván jó – marketing-alapanyagot jelentő címet, hanem némi gondolatiságot kellett volna inkább átvenni.
A bűnügyi filmek logikai bakugrásokra érzékeny rajongói emellett bizonyára felhúzzák majd néhányszor a szemöldöküket a cselekmény egyes csomópontjainál is. A film alapját visszaemlékezések jelentik, így azt gondolhatjuk, hogy valahogy mégiscsak a filmen látottak szerint történtek az események. De még ha Deák Krisztina rendezői hozzáköltéseivel diszkontáljuk is a látottakat, akkor is újabb bizonyítást nyer a tétel: az életnél semmi nem valószerűtlenebb.
