Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Lehet, hogy az Oceans’s eleven 2001-es felújítása eredetileg csak egy jutalomjáték volt George Clooney-nak, hogy egy kicsit Frank Sinatra bőrébe bújhasson, de az ilyen „számos” című filmeknél mindig kézenfekvő a folytatás lehetősége. A specialistákból álló tolvajbanda tehát újra összegyűlt, aminek a Dagobert bácsi-komplexusos producereken kívül valószínűleg csak maguk a sztárok örültek jobban: a sivatagból már szabadulni vágyó Brad Pitt, a munkahalmozó Matt Damon vagy az újra szülés előtti pompájában ragyogó Catherine Zeta-Jones. A feladat Andy García kaszinójának kirablása után most kevésbé öncélú: García vissza akarja kapni a pénzét, kamatostul. Újabb lehetetlen küldetések várnak tehát a csapatra, melyek közben egy ponton felsejlik ugyan a bukás lehetősége is, de az ezúttal nem az égből, hanem Portugáliából érkező deus ex machina végül mindent helyére tesz. Happy end, jöhet az Ocean-féle péntek 13.
Bonyolításképpen ezúttal egy szakmabeli ellenfelet is kaptak Oceanék, egy – naná, hogy – öntelt francia nemes személyében (Vincent Cassel), aki kevésbé a csapatmunkában, inkább egyéni képességeiben hisz. Mestertolvajról lévén szó ez olyan megmosolyogtató megoldásokat eredményez, mint a breakmozdulatokkal átakrobatikázott lézermező, amely jelenetfajtából azért láttunk már sok jobbat. Mondjuk furcsa is lett volna egy az egyben átvenni az épp Zeta-Jones főszereplésével készült Briliáns csapdából az ominózus lézertornás jelenetet. Általánosságban azonban megállapítható, hogy ahogy sok más dramaturgiai, ad absurdum logikai szempontnál sem, úgy a filmkészítők ebben az akcióban sem vették komolyan magukat, nem adták meg a módját.
De félre is értenénk a lényeget, ha azt hinnénk, hogy a lassan sorozattá váló Ocean-műveket filmekként kell értelmezni. Fogjuk fel inkább a dolgot úgy, mintha a nap minden percében elfoglalt hollywoodi filmsztárok valami legális kikapcsolódási formát keresnének maguknak. Összeszednek 85 millió dollárt (zsebből is összedobhatnák), felkérnek egy öreg haver rendezőt (Steven Soderbergh), és máris indulhatnak a (busásan meg)fizetett szabadságra. A helyszínre vonatkozóan mindebből már kikövetkeztethettük, hogy nem Észak-Dakota lesz a végállomás, hát még ha lenne végállomás. Ehelyett inkább európai körutazás van: Amszterdam, Párizs, Róma és a Comói-tó. (Ja, magukkal vihetnék még Bruce-t is, a Willist. Ő is biztos megérdemelné.) Bár egy ilyen turnéra sokunk akár világítóasszisztensként is szívesen elutazna, fanyalognunk a moziban ülve sem kell: végül jól szórakozhatunk, s még érzelmeket is kiválthat belőlünk a film. Nem mellesleg Catherine Zeta-Jones fodrászáért valószínűleg nők ezrei adnák fele királyságukat szerte a világon.
