Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Magyarországon csak most bemutatott 2003-as Jarmusch-nagyjátékfilm, a Kávé és cigaretta tucatnyi kis jelenetből áll, amely különböző időpontokban felvett, de a kávé és cigaretta motívuma által lazán kapcsolódó epizódok sorában bontakozik ki. Híres színészek és zenészek cameo-feltűnése teheti érdekessé a nem kifejezetten művészfilmekben utazó nézők számára ezt a kisfilmfüzért, amely azért a hírességek ellenére egy nagyon is jarmuschos, fekete-fehérben felvett abszurditáshalmaz.
A jelenetek között vannak elég semmitmondóak, de ugyanúgy izgalmasak is. A jobban sikerült momentumoknál maradva: Cate Blanchett filmsztár önmagát és epés unokatestvérét is eljátssza egy bravúros dialógusban. A színészi erődemonstrációval is felérő epizódban az irigy, és rockzenészek groupijaként csak alig boldog unokatestvér szembesülhet azzal, hogy egy luxushotelben ő csak másodrendű ember, miközben az utolsó szempillarezegtetésig pontos filmsztárfigura álszerénységénél csak az nyilvánvalóbb, hogy már képtelenné vált hétköznapi emberekkel hétköznapi témákról őszintén beszélni. Ez a sztárságmotívum amúgy is különös pikantériája a filmnek: sztárok játszanak sztárokat, kicsit közelebbről önmagukat. Ott van például Steve Coogan (az új 80 nap alatt a Föld körül Phileas Foggja), aki annyira hitelesen adja a saját filmsztárságába beleborult narcisztikus bunkót, hogy szinte kedvünk lenne felpofozni. Vannak aztán Jarmusch saját filmes múltjára való utalások, mondjuk Steve Buscemi, mint az Elvis ikerpárjáról összeesküvés-elméletet gyártó memphisi pincér (ez nagyjából egy időben is születhetett a témát kibontó Mystery Trainnel).
Bár a filmkészítés mesterei közül a rendezőként is nagy Tom DiCillo és Robby Müller is szerepel a stáblistán (az utóbbit Jarmusch mellett Lars Von Trier és Wenders is sokat foglalkoztatta), a képek hétköznapiságukkal tüntetnek. Vannak persze kidolgozott beállítások egy-egy hamutálcáról, de a hangsúly az alkalmi és profi színészek kölcsönhatásán van. Tom Waits és Iggy Pop valószínűtlen találkozása egy kihalt kocsmában a félismerősök céltalan beszélgetéseinek minden kellemetlenségét érzékeltetni tudja, miközben mellékesen az emberi gyarlóságnak is görbe tükröt állít.
Ilyen egyszerű minden epizód: nincs világmegváltás, nincsenek megfejtésre váró talányok, helyzetek vannak, amelyekből néha komikum, néha kínos, zavart mosoly fakad. Vagy akár bölcs rezignáció, mint a végén a két öregúr szimplán zseniális jelenetében, ahol kávénak pezsgőíze lesz, és hallhatóvá válik a bácsi fejében zsongó Mahler-dal. Ez a jelenet is jól mutatja, amit az eddigi munkák alapján is tudtunk: Jarmuscht az élet érdekli, és benne az emberek, nemre, korra és fajra való tekintet nélkül. A nappalok és éjszakák a Földön.
