Kovács Gerzson Péter társulatának „motívumai között egyaránt fedezhetünk fel utalásokat az archaikus kultúrák jelképeire és a ma bennünket körülvevő, globalizált világ képeire. Sokszor bőséges teret engedve az improvizációnak olyan sajátos, képzeletbeli folklórt keltenek életre, amelyben kitüntetett szerepet játszik a darabjaikat kísérő élő zene” – olvasható a trafo.hu-n.
A valamivel több mint egyórás produkció elején a fehér ruhákba öltözött hat táncos mint valamifajta manöken, magát illegetve lép be a dísztelen, fehér hátterű színpadra. A közönség előtt megmutatják magukat, majd hirtelen összeomlanak, pillanatnyi sötét, és amikor újra fény gyúl, úgy állnak előttünk, mintha mi sem történt volna, kényszeres műmosollyal. Ezt néhányszor eljátsszák, majd a színpad közepére siklanak és azonos, kígyózó és lassú, mégis különböző mozgássorokat mutatnak be. Élő zene követi az előadást, Kovács Ferenc (Dresch Quartett, Magony, Djabe) hegedű- és szaxofonjátéka, amelyet a hangfalakból üvöltő, különféle egyéb stílusokat magukba fogadó dzsesszalapú improvizációk kísérnek. Maguk a táncosok különböző emlékek megfelelői, az emlékezet fragmentumai. Laza a kapcsolat közöttük, csak néha válnak az egymáshoz való viszonyaik valamilyenné, úgy, hogy az egymástól elszigetelt fénykörökben táncolókat fényfolyosók kezdik el összekötni, néha mintha karjaik véletlenül kapcsolódnának egymásba, így összekötve táncolnak egy darabig. Az élőben játszó Kovács Ferenc és a hat táncos (Kántor Kata, Kocsis László, Kun Attila, Lukács András, Nemes Zsófia és Venekei Marianna) technikája elképesztő. Az előadás mégis kissé hosszúnak tűnik, a koreográfia és a zene egyszerűen nem enged el, nincs idő az egyes előadásrészek között lazításra, és ez bizony fárasztó. Így a néző csak fut az előadás után, nem éri utol saját magát, ezért néhol elkedvetlenedik. Némi lelki ráhangolódás után azért érdemes ellátogatni a Trafó Kortárs Művészetek Házába, ahol valószínűleg januárban újra látható lesz a produkció.
Haynal Ákos