Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Dunát lehet rekeszteni manapság a remakekkel, a producerek kedvét az sem veszi el, ha művészi vagy kereskedelmi – netán mindkét – értelemben egymás után buknak el a padlásról előkapart felújított régiségek. Frank Oz 1975-ös Stepfordi feleségek újrarendezése sem javít a statisztikán.
Az ötlet arra épülne, hogy egy milliomosok számára fenntartott magánvárosban megvalósul az ötvenes évek amerikai álma sütő-főző háziasszonyokkal és boldogan pihengető férjurakkal. (A Nagy hal, Távol a mennyországtól producerei nem tudnak lejönni a témáról.) Annyi csavar van, hogy most a sikeresebb, jobban kereső oldalbordával nem tud megküzdeni a férfiúi önérzet, és ezért menekül az álomvilágba: a nők itt még porszívózás közben is virágos ruhában pompáznak, és legfőképpen nem szólnak bele a komoly férfiak dolgába. A beépített szépségről szóló filmek ma már nem számítanak szenzációnak, és az első kis költségvetésű Pókember óta tudjuk, hogy az emberi agyat szabályzó chipek sem lehetetlenek. Itt ezek az eszközök szükségeltetnek a férfivágyak kielégítéséhez. Ilyen kiindulóponttal alaposan megfeszegethetné a film a nemi identitás kérdését, de – sajnos – nem jutunk el odáig, hogy úgy hasson vagy gondolkoztasson mint a Védett férfiak. Csomó illogikus elem is hátráltatja az értő befogadást: most mégis emberek, robotok vagy kiborgok ezek a távirányítható apuka kedvencei?
Nicole Kidman (ezúttal fekete, rövid hajjal) sajnos rutinmunkára veszi a változni kívánó, vívódó asszonyszerepet. Matthew Broderick sohasem volt színész, és soha nem is lesz már az, nyilvánvalóan csak azért kerülhetett Kidman nyámnyila férjeként a szereposztásba, mert Hugh Grant nem ért rá. Élvezet ugyanakkor Glenn Close-t nézni mint infantiliskodik rózsaszín szoknyácskájában, és Bette Midler is nagyon otthon érzi magát az antidepresszánsokon élő, mégis egzaltált, könyörtelenül ironizáló írónő szerepében.
A vicces karaktereken kívül bevetésre kerül itt minden, ami nevettet. A burleszkbe hajló jelenetekkel nem is lenne semmi baj, de itt nem oldanak feszültséget, az egész film megmarad az agyatlan szórakoztatás szintjén. Egy utolsó – egyébként a mozit végképp komolytalanná tevő – csavarral legalább az ideológiai éle csorbul a műnek: az nem úgy van, hogy csak a lusta, disznó módjára hentergő, kártyázó és szivarozó férfiak a felelősek mindenért. De ez már nem sokat számít. Frank Oz nem hogy csodát nem tudott tenni a hozott anyaggal, de tisztes iparos munkának is csak nehezen nevezhető a 2004-es Stepfordi feleségek.
