Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Jót tett a Szigetnek az elhanyagolt nagyszínpad. A szabadság kis körei alakultak ki a Proton-sátornál vagy a Civil-szigeten egy-egy roma hip-hop formáció körül. Jó érzés volt, hogy eloszlott a tömeg, de azért az igazán nagy kaliberű, látványos produkciók nélkül szegényebb lett ez a Sziget, mint a korábbiak.
A Sziámin például fél kilenckor csak lézengtek, mi is inkább a Hilltophoz vonultunk a hosszúlépés, illetve a vice-házmester fogyasztás közötti életszemléletbeli különbségeket kibeszélendő. Utána a Hammer-sátor felé tartva volt alkalmunk belehallgatni a Váczi Eszter (ex-Jazz+Az)-féle Szörpbe, és easy listening előadásuk finomnak bizonyult, akárcsak a Perfect Name-é, bár 10 perc alatt kétszer előadni az egyetlen sláger Hellót talán kicsit túlzás volt. A Hammernél aztán a Gathering hengerelt. Az angyali énekesnő Anneke beújított: gitárral a nyakában játszotta a korai számok doomos riffjeit, majd a ráadásban csak új számokat nyomtak expermintál üzemmódban: volt tétje ennek a koncertnek.
Másnap jót nevettünk az ejtőernyős balesete miatt kórházban fekvő Tankcsapda-vezér videoüzenetén. Lukácsék helyére a Hooligans ugrott be, ami tökéletes lehetőséget nyújtott arra, hogy a fantasy-regények és a pallosmetál jellemformáló erejéről értekezzünk alkalmi ismerőseinkkel, de hamarosan mennünk kellett: a sanyarú sorsú bemondó már konferálta is fel azt a csapatot, amely szerinte a legjobb „live metál” bandák egyike (sic!), az In Flames-t. Szent Máté, a vámosok védőszentje ezen a napon mellénk állt: protezsáltjai elkobozták a svédek szintetizátorát, így a nyálasabb-új metálosabb, friss darabok helyett olyan thrash klasszikusok is előkerültek, mint a kerek tíz éve született Behind Space. Ez a skandináv metálos felvezetés tökéletes volt a főműsoridőben kezdő Amorphisnak. A finnek a Day of Your Belief meg a Summer's End Pink Floydos gitárjaival kellemes benyomást nyújtottak.
A vasárnap szórakozató élményt nyújtottak a Ludditák: a hip-hopban utazó Fiáth-nővéreknek a tehetségük alapján a nagyszínpadon lenne a helyük. Az olyan sorok mint „a pesti padrék és raszta ragazzák/hogy ki kit ismer, azt ragozzák” magukért beszélnek.
Ezen a héten a My Dying Bride volt leglehengerlőbb: a leglassabból a leggyorsabb zenei extremitásba váltottak, a hátulról áradó vibráló fényekkel a zenekar egy kozmikus vihart állított elő a Hajógyári szigeten. A tömeg reakciói alapján ugyanakkor az egy hónapos nyári pihenőről visszatérő Bëlga adta a Sziget koncertjét. Vagy inkább antikoncertről kellene beszélnünk: elidegenítési effektusok garmadája, szikvízzel locsolás, báláspóló dobálás, konstans trágárkodás és népünnepély a gépkocsis megaslágerre. Ja, meg a szocioriport Kalauz: a nagyszínpad történetének eddigi legmosdatlanabb szájú száma. A Bëlga aznap mindent bevállalt. Utánuk a Faithless kiszámítható produkciója már csak az igazi hívőknek nyújthatott megrázó élményt.
