Ha Superman az amerikai álom, és Batman az amerikai valóság, akkor kicsoda Pókember?
A legszimpatikusabb szuperhős, aki csak akkor üt, ha muszáj, legfeljebb szembenyom egy hálódarabkával. Hiába a szenzációéhes sajtó, amelynek Clark Kenthez (Supermanhez) hasonlóan Peter Parker (Pókember) is dolgozik, a nép Parker mellett áll, ha emberünk magára veszi a saját kézzel varrt kék-piros szerkót.
A pókember második része fényévekkel jobb az elsőnél. A sorozatnyitó darab gagyi megoldásával szemben remek a második fél-film fél-képregény főcíme és a hozzá tartozó Danny Elfman-zene. Sokkal több a humor is: civilben Parkernek (Tobey Maguire) nincs egy jó mozdulata, csetlik-botlik és még a sütit is elkajálják előle. A kötelező köröket két évvel korábban, az első részben letudva (mint hogy hogyan lett pók), most elszabadulhatott az alkotói képzelet: príma a szerelmi szál (Kirsten Dunst pókasszonyként sikerrel alkalmazza a csóktesztet), és itt van egy valóban félelmetes karakter a klasszikus ellenfelek közül: dr. Octopus (Alfred Molina). Octopussal lett nyilvánvaló, hogy miért alkalmasak különösen a régi bőrüket levedlett horrorfilm-rendezők a fantasztikus könyv- vagy képregény-adaptációk mozgóképesítésére. A Rossz ízlés és a Hullajó című filmek tökéletes ajánlólevélnek bizonyultak Peter Jacksonnak a Gyűrűk ura rendezői székéhez - elég csak a „drágaszág” láttán nyáltól fröcsögő, vadállattá váló Gollumra gondolni. A Pókember előtt Sam Raimi az Evil Dead trilógia rendezésével megmutatta, hogy a látvány mestere. A Pókemberhez sem a cselekménybonyolítás miatt szerződtették: ide is égő ház kellett, amiből a szuperhős gyereket menthet ki, vagy vágóhíddá változó műtőhelyiség, ahol a nyolc vérengző fémkar átveheti az irányítást a test és az agy, a fizikus Otto Octavius felett.
A harmadik rész 2007-ben jön: Raimi, Dunst és Maguire marad, akárcsak James Franco, aki a milliomosfiú Harry szerepéből apja (Willem Dafoe) örökébe lép. Ő lesz az új gonosztevő, az ifj. Zöld Manó.
