Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Bevalljuk, ha Csengery Adrienne nem válogatja be az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) programjába a Mikroszkóp fantomját, lehet hogy még kivárunk ezzel a látogatással. De így, hogy volt apropó, mindjárt jöttek is az érdekes kérdések: vajon partizánakcióról van-e szó az egyébként ízléssel válogató Csengery részéről, vagy a szakmai nyilvánosságból gyakorlatilag kirekesztett kabarészínház tényleg minőséget hozott létre, és éppen a szakmai fanyalgás indokolatlan? A Fantomot látva arra a véleményre jutottunk, hogy is-is.
Az előadás tudatmódosítással felérő 15 perces zenei felvezetéssel indul, stílusát tekintve valahonnan a lakossági technó és a Galla Miklós-féle, nyolcvanas évekbeli szintipop rettenetek forrásvidékéről. Ez a régi vágású megközelítés más elemekben is felfedezhető (a lelkes „tánckarra” nem akarunk rosszat mondani, úgyhogy inkább semmit), ezt a hozzáállást ugyanakkor indokolttá teheti, hogy a Mikroszkóp mára egyértelműen generációs színpad, mégpedig a közönség 95 százalékát kitevő nyugdíjasoké.
A Madáchban komoly érdeklődéssel kísért Operaház fantomja előzetes várakozásainkkal szemben itt teljesen mellékszál, a direktor Sas Józsefnek és társainak megvannak a maga fantomjai. Bár a jelenetek többsége – a tévében látható Sas-összeállításoknak megfelelő módon – a hülyepolitikus-roma-meleg-zsidó témakör adta meglehetősen szűkre szabott poénspektrumra épül, a helyzet ennél jóval bonyolultabb. Van ugyanis egy személyes vonulata is az előadásnak, amely két jelenetben, a fényképalbum kommentálásában és a Temetésben kulminál. Előbbiben Sas a saját apját idézi meg, akit egyetlen filmfelvételen látott csak életében – tipikus magyar családtörténet a vérzivataros XX. századból: egy ilyen ember tudja, hogy meddig mehet el a faji-politikai viccelődésben. A másikban Sas megrendezte a saját temetését, ahol mind a mélymagyarok vezetője, mind a cigányvajda, mind a zsidó rabbi saját halottjának tartja „elhunyt testvérét” – meg kellett szakadni a röhögéstől.
Ezekből és több másik jelenetből is nyilvánvalóvá válhatott, hogy az ország lakosságának mentálhigiénéje szempontjából mennyire szükség van egy olyan politikai kabaréra, ahol hangosan is kimondják azt, ha egy híres és hatalmas ember lop, csal, hazudik, még akkor is, ha ezzel néha populizmusba csúszik a dolog. Nos éppen ez az, amit a Mikroszkóp a maga adott színvonalán csinál.
Egyébként is, emlékezzünk inkább a pozitívumokra, hiszen akadt belőlük bőven: Sas láthatóan ihletett állapotban van, ebben minden bizonnyal közrejátszik, hogy közvetlenül mellettünk a nézőtéren ül Jancsó Miki bácsi is, akire aztán a nagy vendéglátásban még a csillár is majdnem rászakad. A kicsit hosszúra nyúlt befejező zeneszámban pedig ahogy Sas végig kézcsókolja, illetve kezeli az első sorban ülő hölgyeket és urakat, az egyértelművé teszi, hogy nem manír, hogy szereti a közönségét, és a szórakoztatásból nem csinál viccet. Az ott ülő idősebb nézőknek valószínűleg maradandó élmény ez az este. Egy újabb megerősítés az avantgárd értelmiség számára oly nehezen felfogható tételnek: a színház mindenkié.
