Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem panaszkodhatnak mostanában a rockzene klasszikus, hetvenes évek eleji korszakának magyarországi hívei, különösen a progresszívrock-rajongók, hiszen nincs egy éve, hogy játszott a Yes; nyáron itt volt, és komoly erődemonstrációt tartott a sokadik felállását taposó King Crimson; alig egy hete pedig a Genesis hőskorszakának frontembere, Peter Gabriel hozott be sok ezer embert az Arénába. A 35 éves jubileumát hosszú kelet- és nyugat-európai turnéval ünneplő Jethro Tull (JT) pedig sokadszorra járt Magyarországon (utoljára 1999-ben a Körcsarnokban koncerteztek). – A miheztartás végett itt az elején nem árt azért leszögezni, hogy a JT (benne a mai felállásból Ian Anderson énekes-fuvolás, illetve Martin Barre gitáros) még koncertezett együtt Jimmy Hendrixszel és a Led Zeppelinnel, és első lemezüket korábban adták ki, mint a Beatles mondjuk az Abbey Roadot.
Rocktörténelem tehát a játék neve.
Hangversenyszerű az elrendezés a Népstadion melletti kietlen Syma rendezvénycsarnokban – ugye, így lehet egy könnyűzenei koncerten már csírájában elfojtani a hangulatot. A Living in the pasttal kezdő zenekar először nagyon halk, és egyből nyilvánvaló, hogy a sokáig hangszálproblémákkal küzdő Anderson már nem fog úgy énekelni, mint rég. Kárpótlásként viszont mindjárt az elején felhizlalták a hangszeres betéteket, és általában később sem álltak meg a számonkénti 8 percig. A showmanként is első osztályú Anderson jókedvvel, bőséggel fuvolázik, a hangszerek (különösen a túl hangosra és mélyre kevert gitár) viszont eléggé külön szólnak, ezzel a 80-as, 90-es évek hangzásvilága dominál, szemben a korábbi lemezek összeolvadós jellegével.
Beindul a szemezgetés a hatalmas életműből, de némileg csalódottan vesszük tudomásul, hogy csak nem jönnek a bonyolultabb klasszikusok a Thick as a brick/A passion play/Warchild-érából. Van viszont a Deep Purple-módra hammondos, húzos Farm on the freeway (nota bene Purple is volt kétszer tavaly, Uriah Heep szintén). Ahogy Anderson is megjegyezte, többek között ezzel a számmal nyerte a JT 1989-ben az első ízben kiosztott hard rock és heavy metal-Grammyt – a csúcsformában lévő Metallica előtt, nagy botrány volt –, és bár szerinte ez egy bluesos szám, ahogy itt előadták, az elég rock volt.
Ahogy azt már tíz évvel ezelőtt is gyakran csinálták, most is van Songs from the wood/Too old to rock’n roll/Heavy horses-egyveleg, különösen az első süt, megint a hammonddal és a hosszú gitárszólóval. Ezután egy kihagyhatatlan ziccert varrnak be könyörtelenül: az első magyarországi koncert utáni történéseket elmesélő Budapest című szám jön – itt már a közönség is éledezik. Ráadásul a számnak nem csak helyi értéke van, ebben található a JT egyik legszebb klasszikus zenei ihletésű betéte, hogy azután az alapbeállításként nyugis, Dire Straits-hatásokat mutató dal végül komoly szólóorgiába torkolljon.
Végül fény derült az ültetés miértjére is. Sokkal hatásosabb volt ugyanis így beengedni az oldalt már türelmetlenül topogó tömeget a színpad elé az Aqualung gonosz, Black Sabbath-os riffjének hangjaira. Ahogy a Crimsonnál a Red, úgy itt is ez az egyetlen szám került a programba a fajsúlyosabb szerzemények közül, de ekkor már megbocsátottuk nekik az összes folkos szösszenetet. Komoly koncertélmény volt ugyanis, ahogy a kopaszodó negyvenesek önfeledten ugráltak a ráadásként előadott lüktető Locomotive Breathre. Igazi rocktörténeti lecke a legjobb tanároktól.
