Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Jerzy Andrzejewski azonos című regényéből készült ez a kamaraszínházi átdolgozás: a földet borító sötétség a középkor sötétsége. Ezt a kietlen világot a Thália Új Stúdiójában gyertyák világítják meg, némi melegséget hozva a stilizált szerzetesrendi zárkák sivárságába. A spanyol inkvizíció máglyáin ezrek égnek Tomás de Torquemada atya, Kasztília és Aragónia főinkvizítora (Gálffi László) parancsára. Aki maga mellé veszi a még a keresztényi szeretetet - és nem a világ bűnös lelkektől történő megszabadításának dogmáját - hirdető fiatal Diegót (Száraz Dénes), akiből idővel Torquemadához hasonló szörnyeteg válik, épp mestere eszmélésével párhuzamosan.
A kulcsszó a félelem. A színlapon közölt szövegek is a katolicizmus ambivalens viszonyát mutatják a félelemmel szemben. Ahogy a még romlatlan Diego mondja a véres kezű inkvizítorral szembeni első párbajában: „Atyám, a félelem országa nem a Sátán országa-e?” Torquemada válasza szerint az ember nyomorult teremtmény, a félelme pedig nemcsak hasznos, de nélkülözhetetlen is a gonosz elleni harcban.
A lélektani drámának néhány fadarab szolgál díszletül - de ezek a darabok egymás mellé kerülve új és új formákat vesznek fel: az átszerelések alatt épülhet belőlük pad, de az emberek fölé magasodó kereszt is (ötletes megoldás ez az egyetemi hallgató Nemes Takách Katától). A szimbolika nem túl bonyolult, de nem is hatástalan: Torquemada útja holtakkal van kikövezve, ruháik a játszóhelyként kijelölt terület közepén gyűlnek. Azt a teatralitást, ami a történelmi szituációból, és azt a miszticizmust, ami a hitről való beszédnél elkerülhetetlen, Esztergályos Károly rendezése megfelelő összhangba hozza a látvánnyal és a hanghatásokkal (újításokról nem beszélhetünk, marad a gregorián). A legalább annyira filmes, mint színházi ember Esztergályos magával hozta az előadásba Kozák Andrást is, akivel legutóbb Székesfehérváron dolgozott együtt. Kozák négy szerepet is játszik, a legtöbb egyéniséget talán az ítélőszék előtt álló, a helyzetét alig felismerő paraszt alakjába sikerült vinnie.
A történeti párhuzamokat Sztálin (de legalább ennyire Hitler) személyével a kapott mankók nélkül is könnyen felismerheti a néző. A személyi kultusz, a tömeggyilkosságok mögött álló egyéni őrületek példázatával sokadszorra szembesülünk, és már rutinból dekódoljuk, aktualizáljuk őket. Mégis szükséges újra és újra átélni ezeket a történeteket, hogy valódi tapasztalattá váljanak. Hogy az összefüggések mennyire mélyen gyökereznek egy irracionális, nehezen hozzáférhető tartományban, azt semmi sem mutatja jobban Torquemada és a királyi pár jeleneténél. A főinkvizítor a bűnbaknak kikiáltott zsidók kiűzetését követeli magából kikelve, amely kérésnek a gazdasági érdekekre való tekintettel a koronás fők azután csak ideig-óráig állnak ellen.
