Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Sejthettük volna, hogy az első rész csak beetetés, és Tarantino többet vállal be egy tisztelgésnél gyermekkora kung-fu filmjei előtt. A hozott anyagból készült, relatíve kis költségvetésű (12 millió dollár) és sallangmentes Jackie Brown után emberünk leült írni egy olyan filmet, amelybe belegyúrhatta fiatalkorának minden filmes és popkulturális hatását (közben négy év elment egy háborús film előkészületeire is). A leforgatott tucatnyi filmre elegendő anyag ismeretében Tarantino megrágta a dolgot a Miramax-főnök Harvey Weinsteinnel és a Kill Bill kettévágása mellett döntött. Így viszont várnunk kellett fél évet, hogy lássuk, valójában miről is van szó.
A második részben kibomlik a sajátos kettős szerkesztés, a múlt és a jelen, de a főmotívum bosszúvágy hajtja előre lineárisan a filmet, még akkor is, ha néhány percre lekerül a képernyőről a volt „munkaadója” és szeretője (Bill) által kómába lőtt és a kómából bosszúéhesen új életre kelt Uma Thurman. A második részben kezdődik csak el igazán a zsánerek orgiája: a Billt alakító David Carradine szerint „mindkét mozi kung-fu szamuráj spagetti western szerelmi történet”, efelől amúgy sem volt kétségünk.
A Vol. 2. film vetített háttér előtti autókázással indul, van horror-klisé élve eltemetéssel és fülledt amerikai dél Coen-módra, cowboy-kalapokkal. Az hommage-ok ugyanakkor nem mentek az érzelmek rovására: Thurman az első rész könyörtelen harcosa után itt végre érző lény, akin gyakran erőt vesz a kétségbeesett düh, a bosszúvágyat időlegesen felülírja az anyai ösztön. Karakterteremtésben a jelenlegi filmes mezőnyből talán csak David Lynch említhető egy lapon Tarantinóval: a kung-fu mester Pei Mei szakállsimítása például sok mókásra vett filmmesélés tárgya lesz majd.
Tarantino kezében még az olyan (gyakran erőltetett) művészfilmes megoldások is természetesnek hatnak, mint amilyen itt a koporsójelenet. Thurmant Michael Madsen - bátyja (Bill) összetört szívét megbosszulandó - élve eltemeti. A jelenetet a koporsóból látjuk, percekig teljes a sötétség: surrog a dolbiszörránd és a klausztrofóbia szépen lassan úrrá lesz rajtunk. (Meg kell említeni, hogy Scorsese és Oliver Stone standard operatőre, Robert Richardson is elképesztő munkát végzett: a koncepciózusan váltogatott színek és a végletekig pontosított világítás nagy szerepet kapnak a lassúbb tempónak köszönhetően.) A címszereplő Bill végül meghal, de nem úgy, ahogy azt gondolnánk: hiába a zsáner adta kötöttségek, nincsen Tarantino nonszensz nélkül.
Mindegy, hogy marketing- vagy más szempontok miatt mutatták be két részben a Kill Billt, a befogadói oldalról nézve igazi „3 az 1-ben” élmény jött létre: van egy egymástól karakterben és kivitelezésben eltérő első és második fejezet, ám egyben is végignézhető a film. Kérdés, hogy kiállja-e az igazi próbát, hogy valóban nagy mozit hozott-e össze Tarantino, amely megérdemli a négyórás figyelmet vagy csak a nevének és a Ponyvaregény körüli kultusznak köszönhetően teltek meg tömöttre a mozitermek. A popkultúra fanatikusai mindenesetre évekre előre el vannak látva csámcsognivalóval. Mi itt most csak egy tippet adunk: vajon mivel járult hozzá a latinos-rockabillys filmzenéhez a metallicás Lars Ulrich?
