Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ritkán hirdetnek darabot úgy, mint ahogy a Katona teszi azt a főbejárat fölött látható molinókon: három fájdalomtól eltorzult arc, filmplakátszerűen egymás mellé szerkesztve. Az Ivanov nem könnyű darab, 1887-es bemutatója a fáma szerint hatalmas bukás is volt, a Petőfi Sándor utcában 2004 tavaszán viszont rég nem hallott indulatos vastaps zárja az előadást.
Nehéz megfejteni, miért, hiszen nincsenek itt bonyolult truvájok. Ascher Tamás nem rendezte túl az előadást, hagyja, hogy működjön a szöveg, de a legfontosabb megoldásokon azért érezni a keze nyomát.
Tompa, többnyire világos színek uralják a színpadot, a tér kevéssé strukturált. A díszlet és a jelmez amúgy elemeli a történéseket Csehov korától, a ruhák, a tupírok és a vélhetően robogóhoz tartozó bukósisak mind a 60-as évek olasz–francia filmjeit idézik, akárcsak a Marina és más korabeli dalok beleszövése az előadásba. Mindez azonban csak külsőség marad – a szöveg, a szófordulatok nem válnak modernebbé, nincsenek direkt áthallások, erre a (Csehovtól szokatlan módon valódi konfliktussal terhes) darab nem is adna sok lehetőséget.
Viszont a tárgyi környezet kontrasztja mellett egyediségükben hangsúlyosabbá válnak az olyan XIX. század végi figurák, mint Bezerédi Zoltán alkoholista papucsférje vagy Máté Gábor koldusbotra jutott grófja. A komor körítés ellenére az előadás néha a harsány, kőkemény vígjátéki megoldásokig is elmegy (persze mindig némi keserű mellékízzel), főleg azokban a jelenetekben, amikor a szerepe szerinti mókamester-jószágigazgató, Nagy Ervin is a színpadon van.
Címszereplőként Fekete Ernő nem ad lehetőséget a nézőnek azonosulni Ivanovval, túl könnyen mondja ki magáról, hogy bűnös, és túl könnyen fogadja el, hogy önmagában van a hiba, anélkül, hogy valóban változni akarna (Fekete „Idiótaként”, Tartuffe-ként, Szent Györgyként is helytáll a Katona-repertoárban, aggódni lehet érte, de egyelőre nem látszik rajta a terhelés).
Van néhány nagyon karakteres jelenetrészlete az előadásnak (mindjárt ilyen az első is), ezek kidolgozottságukkal tűnnek ki. Amikor Ivanov a veszekedés hevében – miután lezsidózta a miatta kikeresztelkedett feleségét, Anna Petrovnát – elmondja neki, hogy nemsokára meghal (Anna), egy pillanatra valóban megáll a levegő. Ahogy Ónodi Eszter és Fekete Ernő (mindkettő alig túl a harmincon) ezt követően megrendülve ül az ágyon egymás mellett, olyanok, mint egy már minden hullámhegyet és völgyet megélt házaspár, két mindenen túljutott öreg ember. A tüdőbajos Anna cigarettára gyújt, megosztoznak rajta, a két szerencsétlen.
Egy év múlva a feleség – a saját depressziójába fenékig belesüppedt Ivanov aktív asszisztálása mellett – meghal, Ivanov új házasságra készül, de közben megvívta már belső harcát: Becsület is van a világon – mondja az önmagához visszatalált „régi Ivanov”, hogy végül önsajnálata álomvilágából egy pisztolygolyóval visszatérjen az örök ébrenlétbe.
