Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az új Nemzeti Színház idei harmadik nagyszínpados prózai bemutatóján erőteljes a kaposvári jelenlét: a somogyi igazgató, Babarczy László a három legfontosabb szerep közül kettőt rendezőkollégájára, Keszég Lászlóra osztott. Keszég meg is birkózik a feladattal, még ki sem ment, már jön is átöltözve vissza, de a rendezői húzás dramaturgiai funkciójára nem derül fény az előadás során. A még fiatal – és inkább a női nem tiszteletét, semmint a józanságot kormányzási elvvé emelő – V. László és a törökverő Hunyadi János nagyobbik fia között az egyetlen hasonlóság infantilizmusuk, amire Keszég mókás hanghordozásával rá is játszik. A nemzeti történelmi arcképcsarnok tagjainak deheroizálása amúgy is szimpatikus vonása a rendezésnek, amit Babarczy elsősorban a színre csak holtában kerülő hős vezér köré épít fel. A nándorfehérvári győző szelleme ugyanis belengi a király, az árvák ellen folyamatosan machináló Czillei (Sinkó László) és a Hunyadiak termeit is, súlyos kisebbrendűségi komplexusokat hagyva maga után, még a nagyvilági életről ábrándozó, későbbi Mátyás király (Bródy Norbert) esetében is.
Spiró György átdolgozásában Vörösmarty dagályos, ötfelvonásos szövege játszható hosszúságúra rövidült (az eredeti megközelíti a 200 oldalt!), s összevont néhány szerepet is. Rendkívül ötletesen és cseppet sem öncélúan használja Babarczy a sokat emlegetett színpadtechnikát, Khell Zsolt egész teret betöltő, de mégis szellős díszletei szinte simogatják a szemet. A színészek is jók, bár a véresen komoly, tragikus hangnem valahogy nem áll jól a Szilágyi Erzsébetet játszó Básti Julinak, ő (ön)ironikusabb szerepekben él igazán, olyanokban, mint Czilleié. A hasonló karakterű Sinkó (mintha rászabták volna) szárnyal is az öregedő élvhajhász reálpolitikus szerepében.
A második felvonásra azonban – sajnos – kipukkad az átdolgozás. A monológok és hosszadalmas dialógusok egymásutánját csak egyszer-egyszer váltják fel mozgalmasabb pillanatok (így a félnótás módjára mulató királlyal mosolyt fakasztó báli jelenet), a többi dögunalom. A közönség mintegy 60 százalékát kitevő iskolások nehezen magukra kényszerített fegyelme ezzel össze is omlik, és a bonyolult fejtegetésekből és „furfangoskodásokból” immár nem hallunk semmit, de ezt nem is nagyon bánjuk már. Érdekes lenne a záró jelenet, mivel csak a király és a Hunyadiak színleges kibéküléséig jut el, de ez itt csak logikus folyománya az előzményeknek, az előadás nem kezd semmit a Vörösmarty által nyitva hagyott zárlattal. A később történtek, László lefejezése és Mátyás elrablása, így a történelemkönyvekből pótolható, vagy ha kerek történetet szeretnénk, akkor továbbra is az Erkel-opera a kiindulópont.
Nem kell túldimenzionálni a dolgokat, de az új Nemzeti nagy utat tett meg a Schwajda-, Szikora-féle indulás óta: a társulat (most már nyugodtan nevezhetjük annak) a rutinos Babarczy–Spiró páros vezényletével képes volt egy félidőnyi korszerű és szórakoztató színházat létrehozni egy eredeti formájában se nem korszerű, se nem szórakoztató darabból. És a biztató változásokat figyelembe véve lassan nekünk is ideje lesz leszokni a fanyalgásról.
