Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Monstre bemutató a színházi világnapon: néhány éven belül ismét magyar színpadra került Gombrowicz Operettje (utoljára Keszég László rendezte Kaposváron). Czajlik József vezetésével a Bárka társulata komoly energiákat ölt a szerzői szándék szerint operettka műfajú előadás létrehozatalába.
Nem úgy operett ez persze, ahogy a Nagymező utcában csinálják: „az operett a maga isteni idiotizmusával, mennyei szklerózisával” (Gombrowicz) válik alkalmas formává a világ tébolyának kifejezésére. A kiinduló helyzetben (valamikor 1910 táján járunk, de ez nem is annyira fontos) a dologtalan osztály fiatal férfi tagjai női skalpokra vadásznak. Az egész díszes arisztokrata kompánia raccsolva franciául gagyog és szórakozásképpen az arctalan szolgasereggel suvickoltatja a cipőjét. Egyszerre csak szörnyű dilemmával szembesül (az Ollé Erik által egészen a részletekig szellemesen megformált) Charme gróf: hogyan hódítson el egy „csudalánykát”, akinek még csak be sincs mutatva(!). Az álmodozó csudalányka, Albertinka (Varga Anikó, aki tényleg el van varázsolva) azonban a „cselszövevény” közben megérzi mellén egy csirkefogó kezét, és ettől kezdve nem tud szabadulni kínzó vágyától: meztelennek, egyszerűnek lenni a toalettek és sminkek felszínes világában.
A játéknak hangulati erősítést az első ránézésre szép - ámbár nem túl ötletes - díszlet ad, amelyet a második felvonásra átalakított formájában már kicsit félszegen vesznek birtokba a színészek. A jelmezekbe viszont nem lehet belekötni: fodrok és flitterek mindenütt, és az egész csak fokozódik a maskarabálig (díszlet és jelmez: Gadus Erika). Faragó Béla eredeti zenéje változatos és szórakoztató (bár kicsit furcsán keveredik a szintetizátor és a hagyományos hangszerek hangja), Parti Nagy Lajos dalszövegei pedig az előadás legfőbb humorforrásai - és akkor itt csak a legjobbat idézzük: „Ez a hacacáré le-hesz a végső/Csacsak össz-sze-fofofo-fogni hát/Gyere kalapács és gyere te véső/Kibelezzük a zongorát, sej”. Kapunk rap- és metálbetétet is (előbbit a Plébánost játszó Tausz Péter követi el, elég kínosan), valamelyes dramaturgiai jelentősége azonban csak a másodiknak van.
A zenei és látványbeli kellékek tehát megvannak egy jó operetthez (a szó eredeti értelmében), de hogyan válik az előadás „az emberiség nagy, patetikus drámájává”? A 3. felvonásra nemcsak ülőhelyünk - és ezzel perspektívánk - változik meg, teljes az illúziótlanítás: a színészek megszabadultak színes gönceiktől, a vérmesebbekről a raccsolás is lekopott. Az operett giccskulisszái helyét lecsupaszított színpadkép veszi át: a háttérvászon mögül kilógó székek - az imént még nézők ültek rajtuk -, a sötétbe belevágó fehér fénysugarak láthatók. A teljes elidegenítésig azért nem jutunk el, inkább befogadni kell a mondanivalót, mint magunknak megfogalmazni. A forradalom egy shakespeare-i ihletésű szimbolikus vihar keretében elsöpri a régi rendet (a rongyokba öltözött nép üldözi a néhai burzsujokat és fasisztákat). A felszínes és életszerűtlen operett idiotizmusa után a történelem ismét csúnyábbik orcáját mutatja: a divatdiktátorból a rögtönítélő bíráskodás láttán a humánum szószólójává átlényegült Fior leginkább nem ért semmit, de azért védené egykori „osztálytársait”. A saját képükre szabott rendszerrel együtt az identitásukat is elvesztett arisztokrata hősök iránt azonban kortársként nem éreznénk szánalmat. Gombrowicz humanizmusa nem a kortársé, hanem az utókoré. Ezt a kérdést azonban átlépi a rendezés, hogy a befejező képben az „örökifjú meztelenségnek” állítson emlékművet.
