Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
ä Miklós Bernát
Ha nem átütő erejű egy Krétakör-előadás, akkor az ember elkezd bűnbakokat keresni: a vendégrendezőt (a héten Budapestet is megjárt Wulf Twiehaust) vagy az alapanyagként szolgáló darabot. „A hideg gyermek” esetében egyikkel sem tévedünk nagyot. Fogódzóként annyit, hogy találkozásokról, egy család életéről van itt szó, de ezen a fonalon nem jutunk közelebb az előadáshoz. Hús-vér szereplők egyéni sorstragédiái helyett egy rosszul összepasszított társadalmi kirakóst látunk magunk előtt, amelyben nem a kirakással volt a baj, egyszerűen nem illenek egymáshoz a darabok. Bánki Gergely megsebzett és „csak akkor ütök, ha muszáj” Johannja nem passzol Péterfy Borbála üres tekintetű, a társadalmi szerepekbe betagozódni képtelen Lénájához, és a játék babát dédelgető Werner (Rába Roland) sem a vad, erotikus fantáziájú Erikához (Láng Annamária). De akkor sem működne a dolog, ha másként párosítanánk őket: talán a gyerekkor miatt, de mindannyian működésképtelenek, már önmagukban is. Bár egy szatír már üdítően normálisnak tűnik ebben a környezetben, és az élhetetlen karaktereket is izgalmasan ki lehetne játszani egymással szemben, a rendezésben az egész csak mutogatni való érdekesség marad.
A cafébelsőt jelző díszlet nem a legötletesebb, az egyszerű asztal a műanyag székekkel szinte már zavaró. Ez a minden területen megnyilvánuló jellegtelenség lehetne akár a posztmodern talajt vesztettség kifejezése is, de egyszerűen csak erőtlenséget sugároz. A jelenetek hangneme csúszkál a legabszurdabb abszurd és a szövegkörnyezetéből kiemelt melodráma között, a szerepek egy-egy vonásra épülnek, mégis rapszodikusan csapongóak. Nincsenek olyan, a társulattól megszokott, ihletett pillanatok, mint a Liliom ál-zárlata a bőrbe hasító vizes lepedővel, vagy a bábjátékozás a Leonce és Lénában. Nem érezzük sajátosan magyarnak, mint a Hazámhazámat, de egyetemes érvényűnek sem. Inkább egy laboratóriumban érezhetjük magunkat, ahol benézhetünk az üvegketrecbe, és láthatjuk, hogyan élnek a degeneráltak, a monomániások és az idióták. Látunk születést és halált, bontakozó szerelmet, lánykérést és esküvőt, de tét nélkül, mintha a szereplőknek lenne egy másik élete is, ahol minden másképp lehetne. Mondanak valamit (ütnek, döntenek stb.), de ezzel nem befolyásolják még saját sorsuk menetét sem.
Végül is egy húron pendül Marius von Mayenburg darabja a szintén kortárs Werner Schwab Elnöknőkjével, korántsem csak a felszínen, a genitáliákra való gyakori verbális utalások és a véres kések szintjén, és nem csak azért, mert Csákányi Eszter van a színpadon és Pogány Judit ül mellettünk. Az abszurd jelenetek által előcsalt mosoly azonban itt nem fagy torz grimaszként az arcunkra, a prüdériát nem söpri el a (sajnos az ötletek szintjére lefokozott) vaskosság. Főszereplő eleve és színészi remeklés sincs, Terhes Sándor a koherensebbre írt Apa szerepében képes kitűnni, akárcsak Sárosdi Lilla a nagyon is testhez illő feladatot jelentő kisebbik lányként. Csákányi Esztert és Láng Annamáriát fölösleges lenne mindig dicsérni (árnyalhatóbb szerepeket nekik!), na jó, azért Csákányi mint légiutas-kísérő és Láng asztal tetején elmondott monológjának képe az előadás után is megmarad.
A Millenáris padlása kevéssé alkalmas a színjátszásra, a nézők ki-be járkálnak előttünk, az operatőr fülhallgatójából kihallatszanak a hangok, és nem állít minket az előadás mellé a zárásképpen több nyelven is felcsendülő Ozzy Osbourne-szám sem. Erre nincs is szükség - mindennek ellenére, valahogy mégis - mellette állunk már úgyis.
