Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nézzük a kevéssé esztétikus, linóleumszerű látványt nyújtó, kékben pompázó színpadot, és valamit nem értünk. Minden adott lenne: a technikai háttér, óriási színpad, fények, pénz és paripa, hogy Tordy Géza rendező megossza velünk a maga Krúdy-olvasatát. Nem társalgási darabra számítunk, hanem hangulatteremtésre – a színek és hangok burjánzására –, expresszionista látomásra. Ehelyett egy olyan színpadképet kapunk, amely még a Tordy által „főrendezett” Budapesti Kamaraszínház valamelyik stúdiójában is szegényesnek hatna.
A Nyugat számára a regény Postakocsiról bírálatot író Ady Endre szerint „ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát” dalolta el Krúdy ebben a műben. Boszorkányos muzsikáról, a szépen gördülő szavaktól eltekintve, azonban nem beszélhetünk. Helyette jelzésnek is kevés díszlet és kínos megoldások vannak: a színpaddal kezdeni semmit nem tudó rendező függönnyel vágja ketté a teret, az egyetlen karakteres díszletelemnek tűnő étkezőasztal pedig egyszeri használat után süllyed le a szemünk elől.
Nem véletlen, hogy minden tartalmi, dramaturgiai jellegű kérdést megelőzően beszélünk a látványról és hangulatról a vígszínházi Vörös Postakocsival kapcsolatban. Addig ismételgették, míg közhellyé nem vált, hogy Krúdy az emlékezés, az ízek, az elmosott körvonalú leírások költője. De Krúdy szövegében, ha lefejtjük róla az évtizedek alatt rárakódott kultuszt, akkor is a „fölséges versvallomások” a legmegfogóbbak. Nekünk ma este a dialógusok jutottak. Az első részt végül Tahi Tóth László és Vallai Péter mentik meg, mint Sylvester titoknok és Unghonberky úr, éppen azzal, hogy megfelelnek a Krúdy-sztereotípiáinknak. A lóverseny és a velő bűvöletében beszél el egymás mellett a két öreg, és szinte várjuk, hogy az érdektelen szerelmi szál mellett mikor esik rájuk a reflektor fénye, hogy elsüssenek egy-két bonmot-t.
Adyval együtt mi is „több valószínűtlenséget szomjúhozunk”, és szerencsére meg is kapjuk a második részben: a rendezés részben igazságot szolgáltat magának. Hatalmas, és izgalmasan használt tükör a háttérben, vörös bársony fedi a színpadot. Halász Judit egy furcsa, de sok lehetőséget nyújtó szerepben trónól a „lányok” között házában, és valamit megérzünk abból, amiben Ady „a tegnapnak, a pest-budai bizarrságnak s az emlékezésnek szimbólumát” látta. Nem feledékenység, hogy eddig csak mellékszereplőkről beszéltünk: Danai Lídia, Lukács Sándor és Kamarás Iván fő hármasa nem képes feszültséget kelteni a színpadon, erőtlenül patetikusak a párosok. Az egyetemi hallgató Danai bekerült a mélyvízbe: szemben a Víg közönsége, mögötte a lecsupaszított színpad, és vállán az elhibázott döntések terhe. Csak a helytállás lehetett a cél. Az előadás minden erénye ellenére nem vált a színpadon is működni képes világgá ez „a könnyes, drága, gyönyörű” szöveg.
