Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Koestler Artúr 1940-ben megjelent regényéből készült színpadi változatot úgy tudni, egyszer már bemutatták a Vígszínház pincéjében; most Szántó Erika rendezte meg az Ericsson stúdióban. Az ilyen, többszörös áttételekkel megvalósuló előadásoknál nehéz felfedni, hogy kinek a számláját terhelik a suta megoldások: a regény szövegét és önmagából fakadó drámaiságát színpadra átíró Sidney Kigsleynél veszett el valami, vagy a fordításnál – ez esetben ez nem valószínű, mivel a könyvet is fordító Bart István munkája –, vagy a rendezésben. A Kigsley-féle változat szinte szó szerinti átírás, és Szántó sem mert bátrabban bánni a szöveggel. Végigkövethetjük, hogyan tartóztatják le a párt megszervezésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Rubasovot (Végvári Tamás), hogyan próbálja meg bűnei „belátására” rávenni egykori harcostársa, Ivanov vizsgálóbíró (Kránitz Lajos), és hogyan törik meg az egykor erős Rubasovot kísértő bűnei (a mozgalom számára használhatatlanná vált kommunistákat juttatott a nácik kezére) és az alvásmegvonás. Többnyire jók Végvári és Kránitz párosai, érezni, hogy csak szerencse kérdése, hogy melyikük került a vádlottak padjára, és hogy mindez csak időleges. Nem Végvári és Koestler hibája, hogy a Rubasov fiktív naplórészleteiből kimásolt monológok a mai fülnek ugyanolyan dagályosnak tűnnek, mint a szintén a korszak termékének számító vezérdicsőítő versek.
A Vezér más formában is jelen van. A minimáldíszlet legfontosabb darabjait a „Nagy Egyes” (Sztálin) a játszók feje fölé függesztett képe és az áldozatoknak emléket állító háttérfal jelentik. Kicsit szájbarágós, de kétségtelenül hangulatot teremt.
Túl nagynak tűnik ugyanakkor a teher Haás Vander Péter vállán, akinek egyszerre kell ellátnia (az időközben szintén likvidált Ivanov helyét átvevő) Gletkin kihallgatótiszt és a narrátor szerepét. Ebben a narrátor-koncepcióban keverednek Koestler gondolatai Rubasov mondataival, és a szavak néha rátelepednek az előadásra. Kicsit talán többet is bízhattak volna a nézőre; ha nem kapjuk meg előre a megoldókulcsokat a jelenetekhez, talán jobban sikerül a feszültség fenntartása. És ha valamiért, akkor ezért nem áll össze az előadás. Elmondják azt, amit eljátszani kellene, amit a nézőnek magának kellene felépítenie. A színpadon nem bontakozik ki az a pszichológiai folyamat sem, amelyet Koestler így ír le: „Fokozatosan, apránként eltűnt (Gletkin) hangjából a durvaság, ahogy fokról fokra a lámpa vakító fényét is letompította.” Mi az Ivanov kihallgatószékében trónoló Gletkint látjuk, a vodkát vedelő, drasztikus módszereket kedvelő tisztet, majd különösebb átmenet nélkül a Rubasov történetfilozófiai fejtegetéseiben partner Gletkint.
Az estének azért vannak nagy pillanatai: torokszorító Arlovának (Szilágyi Zsuzsa), Rubasov titkárnő-szeretőjének a kivégzése és a régi elvtársak, vagy Ivanov és Rubasov ölre menő verbális és fizikai küzdelme. „Ön tévedett, Rubasov elvtárs, s ezért fizetni fog” – mondja Gletkin a kihallgatássorozat végén. A végső győzelem után nyilvánosságra hozandó titkos levéltári anyagok talán majd felkeltik azt a rokonszenvet és szánalmat Rubasov és társai iránt „amely ma egyiküknek sem jár ki” – mondatja ki még Koestler. A levéltárak kinyíltak, de a végső győzelem illúziónak bizonyult. És a végső ítélet is várat még magára.
