Egy AIDS-es számára a kór tüneteit minimálisra csökkentő, és így a beteg élettartamát évekkel megnövelő, háromkomponensű „koktél” évi adagja átlagosan 3500 dollárba kerül. Ennek a gyógyszermennyiségnek a generikus előállítása azonban – a medicinát kifejlesztő gyógyszergyáraknak fizetendő licencdíjak és egyéb költségek megspórolásával – 400 dollár körüli összegből kihozható. A fejlődő országok számára ezért – ahol a HIV-fertőzött sok, a pénz pedig kevés – igen vonzó ez a lehetőség.
Eddig két országról vált köztudottá, hogy ráállt a másolt gyógyszerek gyártására: Brazíliáról és Indiáról. Az előbbi nagy sikerként ünnepelt AIDS-ellenes programja – amelynek keretében 200 ezer embert kezelnek és néhány év alatt a felére csökkentették a halálesetek számát a fertőzöttek közt – a jogdíj megspórolása által olcsón gyártott gyógyszereken alapszik: a tizenhat jelenleg használatos AIDS-medicina közül tizenkettőt termelnek így. A másolást ugyan a brazil szerzőijog-védelmi törvény is tiltja, de a jogszabály hatálya csak az 1996 után szabadalmaztatott termékekre terjed ki. Így a gyógyszerek többségét a dél-amerikai ország állami tulajdonú üzemei skrupulusok nélkül gyártani kezdték, más esetekben pedig csupán megzsarolták ezzel a nyugati gyártót. Legutóbb áprilisban a Merck ment bele fogcsikorgatva, hogy drasztikusan csökkenti Efavirenz nevű készítménye árát, miután a brazilok közölték, hogy műszakilag már képesek annak előállítására: a következő a Roche lesz Nelfinavirjével. Mindez persze ellenkezik a nemzetközi joggal, ezért az USA be is panaszolta az országot a WTO-nál, később azonban visszatáncolt. A WTO egyébként hagy egy kibúvót a szabadalmi jog alól. A 2001-es dohai értekezlet szerint „nemzeti szükséghelyzet” (national emergency) elhárítására bármely ország használhat klónozott készítményt. A gyógyszergyárak szerint viszont ez a formula aligha alkalmazható Brazíliára, ahol a fertőzöttség csupán ezrelékes nagyságrendű.
Ezzel szemben Fekete-Afrika számos országa – ahol a népesség 10–40 százaléka HIV-hordozó – minden túlzás nélkül hivatkozhat katasztrófahelyzetre. A mindent gazdasági oldalról vizsgáló Világbank szerint ezekben az országokban az AIDS hosszú távon 1,5 százalékos kiesést okoz az évi GDP-növekedésben, ami – összevetve a munkaerő negyedének munkaképtelenségéről szóló hírekkel – óvatos becslésnek tűnik. Az afrikaiak ennek ellenére fontolva haladnak, csak végső esetben vállalják a nyílt konfrontációt a gyógyszermultikkal. Eddig két ország, Dél-Afrika és Kenya deklarálta, hogy a továbbiakban nem tartja tiszteletben a gyárak szabadalmi jogait; ez az esetükben – mivel nem rendelkeznek saját gyártókapacitással – a generikus AIDS-gyógyszerek importját fogja jelenteni. Brazília felajánlotta, hogy megosztja az afrikaiakkal egészségügyi programjának tapasztalatait, a segítségnyújtás összege azonban – 1 millió dollár – legfeljebb jelképesnek minősíthető. A gyógyszerellátás javítását célzó akció egyébként is ellentmondásokkal terhes, főleg Dél-Afrikában, amely a világ legmagasabb, 4,7 milliós fertőzött népességével „büszkélkedhet”. Thabo Mbeki elnök kormánya kétfrontos harcot vív: miközben akár a szabadalmi jog semmibevételével is igyekszik a lakosságot olcsó gyógyszerekhez juttatni, AIDS-ellenes aktivisták az ország alkotmánybírósága elé vitték egy HIV-fertőzött terhes nő ügyét, aki egy közkórházban nem kapott a Nevirapidine nevű szerből – és nyertek. A kezeléseket alanyi jogon követelők részéről a nyomás várhatóan növekedni fog, pedig a nyakló nélküli gyógyszerezés veszélyes és – még önköltségi áron is – drága, hiszen az említett 400 dollár körüli összeg sok afrikai ország esetében meghaladja a fejenkénti GDP-t!
Így nem csodálható, hogy a téma szakértői a AIDS-probléma valódi megoldását nem a terápiás szerek árcsökkenésétől, hanem a régen ígért védőoltás felfedezésétől várják. Példaként a tbc-t hozzák fel, amelynek gyógyszere évtizedek óta ismert és olcsó, a kór – oltás híján – mégis egyre terjed.
T. G.
Tóth Gábor