Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem adták nálunk azt a filmet, amely Pavel Huelle lengyel író nagyszerű regényéből, a Weiser Dávidkából készült. Hacsak negyedannyira jó, mint a könyv, tolonganék, hogy láthassam. A különleges élményt nyújtó könyv azonban megjelent az Európa Könyvkiadónál, Kertész Noémi méltó fordításában, s helyeslendő, hogy utószava mind otthoni fogadtatásáról, mind az 1957-es születésű szerzőről tájékoztat. Hogy ő mennyire ismeri a múlt század első negyedének francia irodalmát, arról az ajánlásban nincs szó. Mégis csodálkoznék, ha nem becsülné Alain Fournier poétikusan kalandos álomregényét, a Grand Meaulnes-t. Magyarul Az ismeretlen birtok címmel adták ki a múlt század első harmadában, s az akkori huszonévesek egyik meghatározó olvasmánya maradt.
Huelle káprázatos prózája hatásában a francia fiúelbeszéléshez hasonlítható. Témáját, a nagybetűs Kaland keresését s fájdalmasan szép elérhetetlenségét tekintve a Gdansk tengerpartján, 1957-ben játszódó lengyel alkotás gazdagabb és rafináltabb a Alain Fournier-énél. Már csak azért is magasabb rendű, mert főhőse, a kiismerhetetlen zsidó kisgyerek nemcsak hősiesen álmodozó alak, aki később társai szemében legendássá növekszik. Dávidkánk bizony Jézusra emlékeztet.
Rejtőzködő viselkedésében, titokzatos, nem evilági szaktudásában van valami rettenthetetlen bátorság, jelképes öntörvényűség. Tetteinek egyenessége és az, hogy soha nem magyarázza szándékait, mindvégig a ki nem deríthető, talányosan vibráló dolgok és ügyek feszültségével tölti meg a történetet. Az pedig már a hangsúlyozottan modern író bravúrja, hogy Dávidot barátai iskolai kihallgatásának eseményeiből ismerjük meg - közben izgulósan reménykedünk, hogy egyszer csak megtudjuk, mi az ő egyre fényesedő jelenlétének magyarázata, feledhetetlen, lerázhatatlanul delejes vonzereje.
Túl azon, hogy Huelle remekül kitalálta és gyönyörű késleltetéssel adja elő a második világháború nyomait szenvedő vidéken kibontakozó históriát, arról is gondoskodik, hogy (hivalkodás nélkül, de tudatosan) bemutassa: miként lehet felsőfokú tömörítéssel és egyenletes kidolgozottsággal írni. Így aztán senkinek eszébe nem jut, hogy talán másként is meg lehetett volna szerkeszteni, bővebb lére ereszteni vagy „művészibb” körítéssel tálalni a - magában sem mindennapi érdekességű - hiteles cselekményt.
Írónk ott egyszerű, ahol nincs helye a cirkalmasságnak, ott emelkedett, ahol bűn lenne szikárkodni, ott fog s nem enged el bennünket, ahol ő akarja. Mi pedig hívéül szegődünk, s mint valaha Alain Fournier-t, keményen bevéssük az ő nevét, hogy érzelmi tartalékul, hivatkozási készletként elraktározzuk magunknak.
Iszlai Zoltán
