Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Ez egy más amerikai film. Nem hasonlít egyikhez sem, amit a közelmúltban láthattunk. Nem krimi, nem horror, nem is vígjáték, és hosszasan sorolhatnám azokat a filmfajtákat, amelyhez a Broadway 39. utca nem hasonlít. A kort, amelyben játszódik – a harmincas évek derekát, a nagy gazdasági válság végső idejét megidéző esztendőket – nemigen szokták felidézni amerikai filmeken. Az ötvenes éveknek, az úgynevezett McCarthy-korszaknak még vannak túlélői, s köztük olyanok is tán, akik a lehetőséggel élve felidézik a szellemüldözés eme időszakát. Ám abból a már több mint fél évszázad előtti időszakból, amikor teljes káosz lett úrrá a hatalmas országon, abból a korból, amely közvetlenül megelőzte Franklin D. Roosevelt New Dealjét, nemigen kerestek témát a hollywoodi filmcsinálók. Pedig hogy sok érdekes volt benne, az ebből az egyébként meglehetősen zilált, sok szálon futó, számos nálunk is jól ismert figurát felvonultató kor- és művészettörténeti kavalkádból is kiderül.
Sok mindent és sokféle embert mutat meg nekünk ez a film. Olyan elképesztő epizódokat például, mint amikor az irdatlanul gazdag Nelson Rockefeller palotájának dekorálására felkéri a magát szinte melldöngetően forradalmárnak valló Diego Riverát, hogy aztán, mert a freskón Lenin figurája is látható volt, úgy veresse le faláról a kész művet, mint a buggyant vakolatot szokták renováláskor. Ez persze csak egyetlen epizód a sok felvillanó szálból, miközben a történet mögött ott zajlanak a hatalmas nyerészkedések és nagy vesztések mindennapjai.
Az alaptörténet tulajdonképpen egy musical születése, betiltása és mégiscsak lezajló előadása körül forog, gondolom, sok olyan elemmel fűszerezve, amelyek nekünk, az eseményektől időben, de főként térben távol élőknek nem igazán áttekinthetőek – a bőkezű mecénásoktól a cigarettaszünethez való jogukért viaskodó színészekig. Az egészből furcsa koktél keveredik, amelyben csípős és lagymatag ízek vegyülnek. Kicsit talán hosszadalmasan, de mindenképp elcsodálkoztatóan. A rendező Tim Robbins, aki egyben írója is a forgatókönyvnek, a kamera másik oldalán szerzett jókora rutinjával is élve, megpróbál biztos kézzel uralkodni a szerteágazó eseményszálak felett, s ez többnyire kitűnően sikerül is. Robbins jó néhány, számunkra kevésbé ismert színész mellett olyan jól ismert és mostani szerepükben is remeklő színészeket tudott filmjéhez megnyerni, mint Vanessa Redgrave vagy Susan Sarandon, John Cusack vagy John Turturro.
Megismétlem: a Broadway 39. utca nem tartozik a megszokott amerikai filmek közé, ám ízig-vérig amerikai film, minden ütemében és minden dallamában, áradó vagy szűkre formált képsorában. Ettől érdekes és egyszeri.
Bán Róbert
