Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Egy kitűnően megcsinált filmet láttam. Első kockájától majd az utolsóig következetesen megformált világot ábrázol. A cselekmény színhelyéül szolgáló kastély, amelyben – önmagában – nincsen semmi rendkívüli, Alejandro Amenábar, a rendező – aki egyben írója és zeneszerzője is a filmnek – keze alatt valóban egy másik világ vagy akár – ha úgy tetszik – a „másvilág” képévé változik. Joggal illeti meg a horror jelző, bár a történet folyamán nem folyik egy cseppnyi vér sem, nem kerülnek elő gyilkos fegyverek, nem ölnek és nem is kínoznak meg senkit. A vásznon legalábbis.
Mert a nézőtéren ülőket valójában elejétől szinte a végéig fullasztja a légkör, amely onnan fentről lefelé áramlik. A szobák, amelyekben egy szabványos vígjáték vagy egy ügyesen megformált krimi is lejátszódhatna, a rendező ügyességéből, hozzáértéséből, előre elhatározott szándékából fenyegetőkké és ijesztőkké válnak, a folyamatosan behúzott függönyök teremtette félhomály egyre jobban megriaszt. Ott téblábolunk a történetben, amelyből szinte semmit nem értünk, nem tudjuk, mitől is lehetnének a napfényre allergiásak a gyerekek, akik körül minden megtörténik. Javier Aguirresarobe, az operatőr mesterien használja a fény hiányának eszközeit, kitűnően megtartva ezeket a külvilág visszafogott, mindig ködös közegében is, akkor sem engedve napfényt a terekbe, amikor az összehúzott függönyök – titokzatos módon – lehullanak.
A remekül megformált képi hatásokhoz maradéktalanul illeszkednek a szereplők is. A főszerepet Nicole Kidman játssza, akiről immár visszavonhatatlanul kiderült, hogy nem csak azokat a kedves, cserfes lányalakokat képes nagyszerűen megformálni, amelyekben eddig – többségében – megismertük. Érett, mindent tudó színésznő immár, aki hibátlanul állítja elénk ezt a furcsa fiatalasszonyt, aki ellentmondásos érzelmeket vált ki belőlünk. Valakit, aki mindvégig tele van gondoskodó szeretettel és érthetetlen félelmekkel, akiről folyamatosan úgy érezzük, hogy valamiféle elmebaj uralkodik felette, de ennek egy pillanatig sem adja bármi külső jegyét. Mindvégig valami sajátos ambivalenciába szorítja nézőjét, aki aligha képes megítélni a film nézése közben: mit is tart, mit is tartson felőle. (A szerep nyilvánvalóan gáláns ajándék volt a producerséget vállaló Tom Cruise-tól, aki ezt a gesztusát akkor is fenntartotta, amikor a „legendás házasságnak” váratlanul vége szakadt.)
Kitűnő a két kisgyerek is. Alakina Mann és James Bentley teljes hitelességgel, szinte hihetetlen átéléssel jeleníti meg a kislány és a kisfiú alakját. Méltán csatlakozik hozzájuk a negyedik főszereplő, Mrs. Millset megelevenítő Fionnula Flanagan remekül megformált figurája.
„Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés” – mondhatnánk az operai szöveget idézve. Hát igen – csak mégis: mindezt elismerve hadd említsem meg, fogalmam sincs arról, miről is szól a film, kik azok a halottak, akik élőt játszanak és azok az élők, akik halottakat. És egyáltalán, miről is szól ez a történet. Lehet azonban, hogy ez nem is fontos?
Bán Róbert
