George W. Bush St. Paul-i beszédében kilátásba helyezte, hogy a jövőben az Egyesült Államokban újraindítják az atomenergia-termelés fejlesztését, amelyet az elnök „tiszta és kimeríthetetlen” energiaforrásnak nevezett. A felvetés a legkevésbé sem volt váratlan, hiszen sokan az üvegházhatás elleni leghatásosabb eszközt látják az atomreaktorokban, noha a sajtó néhány éve még kihalásra ítélt dinoszauruszokként emlegette ezeket az erőműveket.
Az USA-ban az atomerőművek építése nem központi intézkedésre, hanem szerves folyamat eredményeként állt le. Ennek a fő oka az volt, hogy a hetvenes évek végére az egyre szigorodó biztonsági követelmények miatt megemelkedő építési költség gyakorlatilag versenyképtelenné tette a nukleáris energiát az olcsó szénnel szemben és ezen az olajválság sem változtatott. Az 1979-es Three Mile Island-i reaktorbaleset pedig tovább rontotta a helyzetet. Azóta új erőműbe nem kezdtek bele, a megkezdett építkezések zöme azonban folytatódott, sokszor botrányos mértékben túllépve a tervezett határidőket és költségeket. Elrettentő példaként emlegetik az utolsóként üzembe helyezett, Watts Bar-i erőművet. Ez egy közepes méretű, 1200 megawattos egység (Paks átlagos teljesítménye 1600 megawatt), az építése mégis 23 évig tartott és több mint 7 milliárd dollárt emésztett fel. Végeredményben az atomenergia részesedése az országos áramtermelésből 20 százalék körüli szinten stabilizálódott, szemben a 30-35 százalék közti nyugat-európai és japán aránnyal.
A globális felmelegedéstől való félelem azonban előbb-utóbb véget fog vetni a fosszilis energiahordozók, főleg a szén uralmának. A reális alternatívát az atomerőművek jelentik, jóllehet építési költségük még mindig horribilis, fajlagosan négyszerese a kombinált ciklusú gázos erőművekének és a szenesekénél is 70 százalékkal magasabb. Ebben változást hozhat, hogy a remények szerint hamarosan megszületik az olcsó reaktorok sorozatgyártásának technológiája. „A világ szeme” az Exelon cégen van, egy amerikai áramszolgáltatón, amely Dél-Afrikában tervezi egy úgynevezett kavicságyas reaktor építését. Ezek viszonylag kicsi, 110 megawattos, nagyon biztonságos és a kalkulációk szerint darabonként mindössze 150 millió dollárba kerülő reaktorok lennének. Ilyen építési költség mellett az atomból termelt áram gazdaságossági mutatói már elérnék a gáz és megközelítenék a szén megfelelő adatait. Ha a kísérletek sikeresek lesznek, Dél-Afrikában 2003-ban, az USA-ban pedig elvileg 2006-ban üzembe állhat az első ilyen reaktor, valószínűleg egy meglévő atomerőmű bővítéseként, ekkor ugyanis megspórolható az új telephelyek engedélyezési procedúrája és a lakossági tiltakozás.
Az erőmű-építkezések költségeit a beruházó magáncégek viselnék, de Washingtonra is tengernyi feladat vár az atomipar felélesztésével kapcsolatban. A kongresszusnak mindenekelőtt meg kell hosszabbítania annak a törvénynek a hatályát, amely reaktorbalesetek esetén 10 milliárd dollárban korlátozza az erőmű építőjének felelősségét. A Price Anderson Act 2002 augusztusában lejár, az elemzők szerint a prolongálása - vagy hasonló jogszabály megalkotása - nélkül senki sem fog atomerőmű-építkezésbe kezdeni.
Az USA polgári atomvertikuma nemcsak relatíve kis súlyú, hanem hézagos is, Bushék ezen is változtatni akarnak. A legfontosabb feladat egy végleges, központi sugárzóanyag-temető kialakítása lenne. A világ első számú atomhatalma jelenleg nem rendelkezik ilyennel, pedig az optimális építési helyet már húsz éve kijelölték a Nevada állambeli Yucca-hegyen. A helyszín talajviszonyait azóta elemzik, az egyik szakértő szerint bolygónkon ez a legtöbbet vizsgált földdarab. A tároló azonban 50 milliárd dolláros becsült költségével a világtörténelem legdrágább építményének ígérkezik és a környezetvédők szerint még így sem lenne biztonságos; főleg a földrengésektől tartanak, meg attól, hogy a jövő nemzedékei víz után kutatva fúróikkal beletalálnak a föld alatti depóba. Ezért az állam törvényhozása várhatóan elutasító döntést hoz az építkezésről, amit azonban a washingtoni kongresszus felülbírálhat. A másik gond, hogy a kiégett fűtőelemeket az erőművek tárolják, reprocesszálás ugyanis - a használt fűtőelemek újrafeldolgozása - az országban Carter elnök leállító döntése alapján a 70-es évek vége óta nem folyik.
Ezekben az ügyekben a kormányzatnak előbb-utóbb mindenképpen lépnie kell. A kezére játszik ebben, hogy a közvélemény atomellenessége lassan oldódik: a két évvel ezelőtti 42 helyett ma már a lakosság 66 százaléka támogatja az új atomerőművek építését. A környezetvédők ellenállása viszont nem gyengül: például a Sierra Club nevű óriási - több százezer tagú - környezetvédő szövetség elnöke, Dan Becker szerint az országnak „gyorsabb, olcsóbb, tisztább és biztonságosabb” energiamegoldásra van szüksége annál, amit az elnök ajánl. A Nuclear Information and Resource Service pedig (ki gondolná, hogy ez egy vadul atomellenes zöldszervezet?) máris akciótábort szervezett az Exelon egyik erőműve mellett, hogy „újraélessze és fókuszálja az ellenállást”.
Tóth Gábor
Tóth Gábor