Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A Nasdaq árfolyamzuhanása és az Egyesült Államokat fenyegető esetleges recesszió dacára az „új gazdaság” velünk marad. Sőt, ez lesz a teljesítménynövekedés kulcsa Európában és Japánban a következő években.
De pontosan mi az új gazdaság hajtóereje? A versenyképesebb munkaerőpiacok, a jobb adórendszerek vagy a dereguláció? A vállalatirányítás is az új gazdaság egyik nem lebecsülendő motorja. Ha a menedzserek produktív, a vagyonteremtésre összpontosító, rugalmas struktúrákat hoznak létre, a vállalatok könnyen tudnak alkalmazkodni és felfedezni a termelékenység és az árcsökkentés új forrásait. Ha egy cég küldetésének szerves eleme a decentralizáció és a kockázatvállalás, bizonyosan az innováció jellemzi termékeit és gyártási eljárásait. Ha viszont a vezetők úgy viselkednek, mint egy gazdag birtok óvatos bérlői, vállalatuk hamarosan olyan lesz, mint egy múzeum.
Egy ország gazdasági teljesítménye a rezidens vállalatainak tükörképe. A nagy vállalatokkal rendelkező országok teljesítménye is nagy. És hogy hol vannak a világ nagy vállalatai? A Financial Times (FT) világszerte megkérdezett vállalatvezetők véleményén alapuló, közelmúltban végzett felmérése a következőt mutatja:
Nem meglepő, hogy a legnagyobb tekintélynek örvendő társaságoknak több mint a fele amerikai. Bár Európa gazdasága durván ugyanakkora, mint az Egyesült Államoké, de kevesebb győztes vállalati csapata van. Japán ugyan sokkal kisebb Amerikánál és Európánál, de e téren a teljesítménye még attól is elmarad, amit a cégeinek bevétele és az ország gazdagsága indokolna. A kép teljesen világos: az Egyesült Államok gazdasága döbbenetes teljesítményt nyújt, csakúgy, mint vállalati szektora, Európa messze lemaradva követi, Japán pedig szinte észrevehetetlen.
Az első osztályú csapatok mezőnyében a Financial Times öt éven belül némi változást tart valószínűnek - Európa feljön, Japán még jobban visszaszorul és Amerika is egy kicsit hátrább lép. Ez a pillantás a jövőbe azon alapul, ahogy ma látjuk az érett (ez a kódszó a visszaszorulóra) amerikai gazdaságot és Európát, amely képes behozni, mert végre kezd gyökeret verni az új üzleti kultúra. Ez a felmérés pontosan tükrözi a valóságot abból a szempontból is, hogy csak nagyon kevés japán cégnek sikerül végrehajtania a szerkezetátalakítás nehéz feladatát, az átállást a korszerű, világszínvonalú vállalatvezetésre. A Sony például az élbolyban marad, az NTT (leányvállalatának, a Docomónak köszönhetően) kitart, de az öreg és megfáradt Honda és Matsushita nagy valószínűséggel lecsúszik a másodosztályba.
A következő öt év dinamikája tükrözni fogja a győztes vállalatok közti éles versenyt, amelynek legérdekesebb példája talán a Boeingnek az Airbus elleni mérkőzése lesz. A jelenlegi rangsorban azonos szinten állnak, közel a FT ötvenes listájának aljához. Öt év múlva azonban várhatóan az Airbus magasabban lesz, míg a Boeing valószínűleg teljesen kiesik az első osztályból. Hogy miért? Mert az Airbus előre tekintett, befektetett és kihoz egy olyan új óriásgépet, amely mellett a Boeing jelenlegi modelljei elavultnak és kevéssé hatékonynak fognak látszani. A Boeing ugyanis önelégültté vált és elfelejtette, milyen gyilkos harc jellemzi a légitársaságok világát.
Amikor a gazdasági potenciálra gondolunk, hajlamosak vagyunk a munkaerő minőségét vizsgálni, azt, hogy milyen a munkakedv és az oktatás színvonala. Ebből a perspektívából nézve Európának és Japánnak fölényesen le kellene győznie az Egyesült Államokat, mert a közoktatási rendszerük messze fejlettebb, s a japán fegyelem mellett még az európaiak is lustának tűnnek. Valójában nem az erőfeszítés és a képzettség a legfontosabb. Ezeknél sokkal jelentősebb az a gazdasági környezet, amelyben az emberek dolgoznak - például a piacgazdaság, szemben a szocializmus egyes fajtáival -, és azoknak a vállalatoknak a szerkezete, amelyeknek a dolgozói.
Egyelőre még nem találtuk meg az erős és tartós gazdasági teljesítményt nyújtó vállalatirányítás legjobb modelljét. A hosszú távban gondolkodó japán modell a nyolcvanas években nagy tekintélynek örvendett, később azonban az ország gazdasági gondjai miatt szertefoszlott az ottani vezetési kultúra nimbusza. Aztán jött a flört a német modellel, a vállalat-bank integrációval, amely a tőkepiacokat házon belülre hozza. Ez is elvesztette vonzerejét, amikor világossá vált, hogy a bankárok és menedzserek közti baráti viszony eredménye a gyenge tőkemegtérülési ráták iránti tolerancia. Most az amerikai modell a divat: decentralizált, kis középvezetői gárdával, igényes a legfelső vezetővel szemben, és jelszava, hogy „sose fogadd el a nemet válasznak”. Bár a vállalati szerkezetátalakításokhoz és a vállalatvezetői gondolkodáshoz egyelőre ez a minta, de bizonyosan nem jelenti a végső választ.
Mindez kérlelhetetlenül felveti a kérdést, hogy van-e értelme tíz-húsz évenként megváltoztatni a vállalati kultúrát. A pragmatikus válasz erre az, hogy alapvetően más modellre van szükség egy stabil és statikus világban, mint egy olyanban, amelyben a dereguláció és a technológia naponta drámai változásokat eredményez.
Az amerikai modell jól működik a gyors és mindent átható változások közepette. Márpedig ez vár ránk az előre látható jövőben. Kapaszkodjanak meg jól!
(A szerző a MIT professzora,
a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap
volt gazdasági főtanácsadója)
Copyright: Project Syndicate
